Simkó Csaba főorvossal beszélgettünk a gyógyíthatatlan betegek életének utolsó szakaszáról.

Mindannyiunk életét átjárja egyfajta titok. Nem tudjuk pontosan megmondani, mi az, de érezzük a jelenlétét: bátorságot ad, örö­möt ébreszt bennünk és a szívünk mélyén mindannyian ezt keressük. Advent utolsó hetében a miskolci kórház hospice ottho­nában jártam, ahol e titok ragyogását még a modern kor mindent túlharsogó mono­ton robogása sem tudja legyűrni. Simkó doktor úrral folytatott beszélgetésem után a betegekkel, ápolókkal, önkéntesekkel és mindannyiuk családtagjaival együtt egy bensőséges, családias ünnepség keretében készültünk karácsony közeledtére.

Hogyan működik a Miskolci Semmelweis Kórházban a hospice ellátási rendszer?

Ez egy háromlábú ellátási forma: van egy 22 beteg elhelyezésére alkalmas fekvőbeteg részleg, egy járóbeteg gondozási rendszer, és egy hospice otthonápolási csapatunk. A miskolci agglomerációban évente 700 beteggel kerülünk kapcsolatba, amely az erre a régióra vetített daganatos halálozásnak nagyjából 80%-a. Ez azt jelzi, hogy a hospice nem kevesek kiváltsága, hanem az egészségügybe teljesen integrálódott ellátási forma. Betegeink túlnyomó többsége rákbeteg, és abban a stá­diumban van, amikor a betegség már nem gyógyítható. Előfordulhat, hogy valaki többször is befekszik egy-egy fájdalomcsillapító kezelés beállítására, de többségük a betegség utolsó hetei­ben vagy hónapjaiban kerül felvételre. Az osztályunkon az átlagos gondozási idő három hét.

Hogyan tudnak segíteni a gondozottakon?

A daganatos betegségnek a legnagyobb terhe a fájdalom, amely sokszor még egy jól felkészült szakembergárdával is nehezen kezelhető. Hagyományos mód­szerekkel, egyszerű sémákkal a betegek­nek nagyjából 80%-a tehető viszonylag fájdalommentessé, a maradék 20%-ban az emberek nagy szenvedése indokolttá teszi, hogy nagyon speciális gyógysze­rekkel is dolgozzunk. A palliatív kezelés (a fájdalom, ill. szenvedés enyhítésére szol­gáló gyógymód vagy intézkedés – szerk. megj.) egy olyan területe az orvoslásnak, amit az egyetemen nem igazán taní­tanak, csupán néhány éve épült be a rezidens törzsképzésbe. Pécsett már van egy palliatív tanszék. Fontos, hogy ez a szaktudás a posztgraduális továbbkép­zésben is megjelenjen.

Az elsődleges cél tehát a fájdalomcsillapítás?

A cél a szenvedés enyhítése. A fájdalom egy jól körülírható, bár nagyon bonyo­lult testi panasz, de föl lehet sorolni a fájdalmon kívül egy sor más testi tünetet, ami a betegeknek szenvedést okozhat. A szenvedés ezeknél egyen­ként és összességében is több. Mert nem csak a test szenved, hanem az ember egészében, egzisztenciálisan is. Egy kiszolgáltatott betegnél sokszor megkérdőjeleződik a lét értelme. A munkánk egyik része éppen ez, hogy segítsünk, ha lehet, ebben a nehéz helyzetben is, értelmet keresni, értelmet találni. A világ azzal érvel az eutanázia mellett, hogy az embernek joga van a békés, csendes halálhoz. Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy nem az eutanázia a megoldás, mert ez az életnek egy fontos szakasza, és ezt a fontos szakaszt értelemmel kell megtölteni.

Tehát sokan, még ha nem is mindannyian, az utolsó utazásukra jönnek ide. Hogyan néznek ők szembe a halállal? 

Be kell látnunk, hogy ez egy nagyon farizeusi kérdés, hiszen valamikor mindannyian meg fogunk halni, tehát mindannyian szembe kellene, hogy nézzünk ezzel a kérdéssel. Csak vala­hogy ezt hajlamosak vagyunk halogatni. Az okoz igazi feszültséget, amikor valakiről fiatalon kiderül, hogy gyógyít­hatatlan, és tudomására jut, hogy nem a távoli jövőben, apránként, elgyengülés­sel, hanem egy betegség következtében fog meghalni, és nagyjából ki lehet számítani, hogy mennyi ideje marad hátra. Persze az idős emberek egy része ugyanúgy fél a haláltól, és a fiatalok között is van olyan bátor, aki – nyilván nagy harcok árán – de a betegségét elfogadja, megnyugszik benne, és együtt tud élni ezzel a helyzettel. Sőt, igazából ez akár a belső növekedés időszaka is lehet. Az élet végessége, illetve a tudat, hogy a halálom közel van, nem pedig valamilyen megfoghatatlan távolságban, az embert egy őszinte tükörbenézésre késztetheti. A kérdés az, hogy ezt meg merjük-e tenni. És nem vagyunk egyformák: van, aki egy komoly lelki tusakodás, gyakran belső harcok után a sorsával megbékél, és az életének a legfontosabb, leglénye­gesebb kérdéseivel kezd el foglalkozni. Azokkal a dolgokkal, amiket az életében elhagyott, elmulasztott, például családi kapcsolatok megerősítésével, bocsánat­kéréssel, megbocsátással…

Történnek sorsfordító események a gondozottak életének utolsó heteiben is?

Ez leginkább olyankor következik be, amikor valaki hajlandó az őszinte szembenézésre. Volt olyan, aki egyetemi tanárként a jegyzeteit fejezte be. Több­ször látjuk, hogy korábban alkoholfüggő emberek – akik szétzilálták kapcsola­taikat – tékozló fiúként kapják vissza a család szeretetét. Arra is volt példa, hogy egy 16 éves, állami gondozásban lévő lány csak akkor került újra kapcso­latba az anyjával, amikor az már itt volt nálunk, a betegség végső stádiumában. Ezt mondta: utálhatnám az anyámat, mert eldobott magától. De most más van a szívemben, mert látom, hogy milyen nyomorult helyzetben van, és inkább sajnálom őt. Ő is és a testvérei is rendszeresen jöttek látogatni, és annak az asszonynak az élete, amely emberi értelemben véve romokban hevert, egyszerre kivirágzott, új célt és értel­met nyert. Életének az utolsó heteiben boldog volt, a szó igazi értelmében…

A cikk teljes terjedelmében az Új Város nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot rendelje meg a  terjesztes@ujvaros.eu emailcímen, vagy fizessen elő folyóiratunkra az Új Város lap / Előfizetés oldalon.

Fotók: Depositphotos/Katarzyna Bialasiwicz (2)

2017. Január-Február

Arckép

Szerző neve: Kovács Bertalan