V e l ü n k   t ö r t é n t

Etelka: Megbeszéltük barátnőmmel, hogy meglátogatom szülinapja alkalmából, ezért úgy mentem hozzá, mint vendég, szépen felöltözve. Nem sokkal érkezésem után észlel­tem, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Azt mondta, nincs semmi baj, majd elmúlik. De a helyzet pilla­natok alatt drámaivá vált, és egyben abszurddá. Bernadett is orvos, aki maga is tudta, mit kell tennie, hiszen egész életében mások baját kezelte. Tiszteltem a tudását, tapasztalatát és a korát. De most mindezeket félre kellett tennem. Lerohantam a kocsimhoz az orvosi táskámért. Mire felértem, már az ágyon feküdt, majd kiültettem a fotelba a testvére segítségével, és elláttam, amivel tudtam, de láttam, hogy ez nem elég. Mondtam neki, hogy hívom a mentőket, méghozzá rohamkocsit. Úgy éreztük mind a ketten – utólag elemezve a történteket –, hogy felemelő volt ez a szerepcsere. Én felvállaltam az orvosi szerepet, a döntést, ő pedig felvállalta az elesett­ségét, és elfogadta a felé nyújtott kezet. A mentők hamar jöttek, ellátták, de ez sem volt elég, kórházba kellett vinni. A közeli szívsebészeti klinika tudta fogadni, ahol az ügyeletes orvossal is tudtam beszélni. Számomra természetes volt, hogy utánuk megyek autóval, de ezt Ber­nadett külön is kérte! Hamar megcsi­nálták a diagnosztikai vizsgálatokat, majd másnap, a laboreredmények ismeretében derült ki, hogy infarktusa volt. Néhány nap után átkerült egy másik kórházba, nem is akármelyikbe.

Bernadett: Amikor otthon feküd­tem az ágyon, arra gondoltam, hogy talán most meghalok. Milyen egy­szerű, szép halál lett volna… De az Úr másképp rendezte. Kaptam egy kemény figyelmeztetést, adta ezt az infarktust, de adott hozzá egy szerető felebarátot, aki ráadásul egy ráter­mett orvos, és akivel évek óta egy csoportban vagyok. Tulajdonképpen megmentette az életemet. Ha akkor egyedül vagyok, biztos, hogy nem hívtam volna mentőt…

Abba a kórházba kerültem, ahol hosszú évekig dolgoztam, de már nem ismert senki, csaknem teljesen kicserélődött az orvosi és nővéri gárda. Úgy voltam ott, mint bárme­lyik másik beteg. A nővér a kezembe nyomott egy marék gyógyszert: „Ezt vegye be” – mondta. Szerettem volna tudni, mégis milyen gyógysze­rek ezek, de nem volt ideje és talán szándéka se magyarázkodni. A beteg, az beteg. Ez alázatot kért, amit gyakorolnom kellett. A követ­kező napok egyikén olyan nővér jött, az egyetlen, aki még „az én időmben” is ott volt, így ismertük egymást. Készségesen segített, megbeszéltünk mindent. Közben jött egy orvos is, akivel annak idején szintén együtt dolgoztam, ő is nagyon készséges volt, sokat segített, kollégaként kezelt. Lassan lábadoztam, s pár hét múlva hazakerültem.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon miért történt ez így? Mi volt ezzel Isten terve? Mi dolgom van még itt a Földön? A fiaimmal kapcsolatban még vannak teendőim, lehet, hogy erre kaptam időt. Az ügyintézés mellett elmélkedek, olvasgatok. A napokban a Jelenések könyvét olvastam, azt a részt, amikor Jézus azt mondja, hogy „az ajtód előtt állok és kopogok. Ha ajtót nyitsz nekem, bejövök, és nálad maradok…” Persze, hogy ajtót nyitok, és az Úr bejön, karjába vesz, megölel, velem van.

Mártonfalvi Etelka és Mécs Bernadett

Új Város – 2016. október