M e s e  3-TÓL 99 ÉVES GYEREKEKNEK

Barlay Ágnes

Lassan vége felé jár a nyár. Még meleg van, de mindenki érzi, hogy már nem tart sokáig. Ez persze, senkit nem zavar, főleg a fiatal fecskéket nem, akik vidáman cikáznak a levegőben, s röptükben be-bekapnak egy-egy arra járó szúnyogot, legyet.

Fecske papa elégedetten nézi csemetéit, s biztatja is őket:

– Jól van, csak röpködjetek, s egyetek sokat, hogy legyen erőtök a nagy útra, mert nem­sokára elmegyünk Délre, mele­gebb éghajlatra.

– Miért megyünk el? Hiszen itt is meleg van… – álmélkodik az egyik fióka. – Én nem megyek sehová! Hiszen már Cirmivel is összebarátkoztam! – És huss, repül is barátjához.

– Csip-csip! Cirmi, hol vagy?

– Miau! Itt vagyok! Nem fogsz megcsípni?

– Dehogy! Hiszen barátok va­gyunk! És te sem fogsz utá­nam kapni, ha közel megyek hozzád?

– Persze, hogy nem.

– Mondd Cirmi, ti is elmentek Délre? Papa azt mondta, mele­gebb helyre kell mennünk, de szerintem itt is elég meleg van.

– Most igen, de majd hideg lesz.

– Mi az, hogy hideg?

– Hát…hát amikor nincs meleg, akkor hideg van, és fázunk.

– Akkor te is elmész?

– Én nem, mert én nem vagyok fecske!

– Én szeretek fecske lenni, jókat lehet száguldozni a levegőben, versenyezni a többiekkel. És mondd, nem rossz az a… izé… hideg?

– Nem, mert megnő a bundám, vastagabb lesz, és ha fázom, bebújok a házamba. A gazdim pedig elém teszi a reggelit, vacsorát.

– Nekem is van gazdim?

– Milyen keveset tudsz te az életről! Neked nincs gazdid, és az enni-valódat ma­gadnak kell megtalálnod – válaszolta Cirmi, majd azt is elmagyarázta Ferkónak, hogy télen mindent hó borít, nem találna eleséget, sőt ő maga is megfagyna.

– Azt már meg sem kérdezem, mi az a hó – sóhajtott Ferkó. – Biztosan valami rossz téli dolog.

– Nem mindenkinek rossz. A gyerekek nagyon örülnek neki, mert szánkózhatnak.

– Na, tessék, még egy furcsa­ság… És mondd, Cirmi, nagyon messzire kell mennünk?

– Azt én nem tudom. Kérdezd meg a papádat. De tavasszal, amikor újra meleg lesz, visszajöttök.

– Ferkó, Ferkó! Gyere már, mindenki téged keres! – kiált Fecske Fáni. – Próbagyülekezés van! Megjöttek a roko­nok is! Két hét múlva indulunk!

– Fáni, te nem sajnálod, hogy elmegyünk?

– Kicsit sajnálom, mert én is szeretek itt len­ni. Itt születtünk, itt nőttünk fel, jól érezzük magunkat. Ismerek minden fát, bokrot, virágot, és szeretem nézni a gyerekeket, ahogy lab­dáznak a kertben vagy bújócs­kát játszanak.

– Tudod mit, Fáni, bújjunk el, hátha nem veszik észre! Tudok egy jó helyet!

– Nem lehet, Ferkó! Bármen­nyire is jó itt, érzem, hogy el kell mennünk. Minden fecske érzi ezt.

– Én nem!

– Majd te is érezni fogod, mi­előtt indulunk. Papa azt mond­ta, hogy nagyon messzire me­gyünk, és azt is, hogy tavasszal visszajövünk.

Két hét múlva Cirmi hangos csivitelésre ébredt.

– Miaúú! Mi van? Mi történik?

Ja, látom, gyülekeznek… – és szemével Ferkót keresi. A hűtlen Ferkó még csak el sem köszönt – gondolja Cirmi, és csak nézi, nézi a fecskéket, amint sorban ülnek a villany-dróton és hangosan csicse­regnek. Bizonyára az útitervet beszélik meg. De nini, az egyik fecske egyenesen felé repül.

– Ferkó! De jó, hogy itt vagy! Azt hittem, már el se köszönsz tőlem!

– Itt vagyok, Cirmi! Jó volt veled játszani, beszélgetni! Emlékszel? Amikor még nem voltunk barátok, te el akartál kapni, amikor alacsonyan szálltam, én pedig majdnem nyakon csíptelek. Aztán békét kötöttünk. Köszönök neked mindent! Vigyázz magadra télen!

– Szia Ferkó! Én is köszönöm a sok játszást, beszélgetést! Vigyázz magadra az úton, és járjatok szerencsével! Tavasszal visszavárunk benneteket!

– Szia Cirmi! Viszlát tavasszal!

A fecskecsapat felröppent, és nagy surrogással neki-vágtak a hosszú útnak. Cirmi sokáig nézett utánuk, és egy kis ürességet érzett a szíve tájékán.

 

Illusztrációk: Jánossy Zsófia

Új Város – 2016. október