T á r s a d a l o m     KULTÚRA

Antal Gergely

A VII. Nemzetközi Finnugor Világkongresszus, melyre meghívást kaptam, mint megfigyelő, 2016. június 15–17 között került megrendezésre a finnországi Lahtiban. Ez egy nemzet­közi politikai fórum, melyre hivatalos Magyarország, Finnország, Észtor­szág és Oroszország közéleti, kulturá­lis, tudományos, gazdasági és egyéb képviselete. Négyévente összegyűl­nek, hogy megtárgyalják a finnugor nyelvű népek helyzetét, problémáit, új egyezményeket, kapcsolatokat kös­senek. Rendkívüli megtiszteltetésnek tartom, hogy egy ilyen magas szintű rendezvényre eljuthattam.

Korábban önkéntesként tevékenyen részt vettem a 2012-es kongresszuson Siófokon, ahol már szereztem erről az eseményről egy eléggé megha­tározó benyomást. Az közvetlenül a budapesti Genfest után volt, így kellően nyitott és „hídverő” szem­lélettel vágtam neki. Az ideit még jobban vártam, nagyszerű lehetősé­get biztosít kapcsolatokat létesíteni és ápolni. A kongresszuson való részvétel annak politikai jellege miatt komolyságot és felelősséget követelt tőlem. Ráadásul az ott jelenlevőknek nemcsak Magyarországot, hanem az egész magyarságot képviseltem én is. Ennek a felelősségnek több szem­pontja fogalmazódott meg bennem:

A legtöbb, kisebbségi státuszban lévő őshonos finnugor népnek nincsen lehetősége más nemzetközi fórumon hallatni a hangját, így a jelenlétem­nek először is azt kellett sugallnia, hogy érdeklődöm irántuk, szeretném őket meghallgatni. Ők számítanak ránk, magyarokra, akik úgymond a „legnagyobb” testvéreik vagyunk.

Másodszor, ha kell, hallatnom kell a magyarság hangját is, hiszen például a határon túli magyarok hasonló küz­delmeket élnek át a kultúra és anya­nyelvhasználat visszaszorulásával.

Harmadszor, pozitív példával és ötle­tekkel kell szolgálnom, hogy előmoz­dítsam rokonaink helyzetét.

És negyedszer, ami a legfontosabb, úgy kell jelen lennem, hogy híd legyek, a szeretet eszköze, kapocs: ha kell, tolmács, ha kell, olyan valaki, aki két kedves szót szól egy elcsigá­zott résztvevőhöz.

Ez így elég nagy kihívásnak ígérkezett, viszont a szervezők és a helyi lakosok vendégszeretete megkönnyítette a helyzetünket. Egyik nap a gyógyszer­tárba kellett mennem orvosságért. Egy kedves helybéli bácsi kitessékelt a kocsijához, és elfuvarozott egy patikához. Finnül beszélgettünk, így hát kicsit szorongtam, hogy hátha nem fogom érteni, amit mond. A gyógyszertárban gondot jelentett a problémámat elmagyarázni, de végül sikerült a megfelelő gyógyszert beszerezni. Sofőröm és kalauzom végig figyelmesen magyarázott, és a beszélgetés teljesen fölvillanyozott. Megtudtam, hogy Oroszországban született, zsidó származású, és már évtizedek óta él Finnországban, a felesége Karéliából jött. Egészen különleges volt ez a kulturális kevere­dés, és a szeretet, ahogy ez az ismeret­len foglalkozott velem.

A Lahtiban töltött napoknak köszön­hetően megértettem, hogy milyen fontos és mennyit számít a személyes kapcsolat, baráti ismeretség más résztvevőkkel, akik otthonukban a saját népükért tevékenykednek. Örömteli volt látni, hogy az idei ma­gyar finnugor kulturális fővárosok, Iszkaszentgyörgy és Veszprém mi­lyen vonzóak a művészek, delegáltak, turisták és aktivisták számára is. Akiknek lehetőségük van eljutni hoz­zánk, új ötleteket és ihletet kaphatnak a jövőjükhöz, további munkásságuk­hoz. Fontos, hogy mindenki szóhoz is jusson, mert a segítség akkor még hatékonyabb, ha a „rászorulók” képe­sek megfogalmazni saját igényeiket.

A kongresszus megerősített felelős­ségtudatomban, illetve megszületett bennem az elhatározás, hogy 2020-ig minél több magyar embernek hírt adjak erről és a finnugor világról, és meghívjak másokat is, hogy tevé­kenyen vegyünk részt a nyelvroko­nainkat segítő kezdeményezésekben. Habár rövidtávon nem kifizetődő elfoglaltságról van szó, a sokszor tapasztalt elutasítás és rosszallás ellenére szeretnénk minden alkalmat megragadni, hogy aktivizáljuk ma­gunkat. Első lépésként, október végén Rokon Népek Napi Finnugor Bulit szervezünk a Fokoláre Mozgalom fiataljaival közösen, az egyesült világ szellemiségében. Az eseményre olyan, hazánkban tartózkodó finnugor fiata­lokat hívunk, akik magyarul tanulnak. A cél egymás kölcsönös megismerése, egyfajta kulturális és nyelvi bemutat­kozás, amely egyben egy új kapcsolat létrejötte is lehetne. Ameddig csak könyvekben, újságcikkekben olvasunk a finnugor népekről, vagy éppen hallomásból értesülünk róluk, nem tudjuk őket igazán megismerni, átérezni a helyzetüket. Nem tudjuk fölfogni, milyen megtartó ereje van a pozitív visszajelzéseknek, az érdeklődésnek és a kialakult baráti viszonynak. Reméljük, hogy erre (is) minél több fiatalt sikerül majd elcsábítanunk!

Fotók: Magyar Tibor (5)

Új Város – 2016. október