Színes riport    SORSOK ÉS REMÉNYEK 

Prokopp Katalin,

Fotók: Merényi Zita

Isten hozott a béke országában!

A Host Spot kulturális csereprogram keretében jutott el néhány magyar fiatal a közel-keleti térségben élő menekültek közé.

Bárány Zsófia: A Host Spot projekt keretében szervezett táborban ötvennyolcan vettünk részt, írek, németek, egy libanoni, egyiptomiak, spanyolok, olaszok, egy amerikai, egy új-zélandi, jordánok és magyarok. A hazai csapatot öten alkottuk. Két fotográfusunk, Merényi Zita a tábor belső életét, Hölvényi Kristóf a külső látogatásokat dokumentálta. Tímár Dalma a kampányfilm előkészítő csa­patba törte be magát, Kővári Kincső a nemzetközi belső csoportban, a legkevésbé szerethető, koordinátori, titkári szerepet vállalta magára. Én csoportkísérőként voltam jelen.

 Kristóf: A fővárostól, Ammantól dél-keletre, Madabában voltunk. Olyan konténerekben laktunk, ame­lyek néhány hónappal előtte menekült családok elszállásolására szolgáltak. Ennek nyomait láttuk a falakon: szent­képeket, arcképeket. Ők azóta lakást kaptak, és már csak néhány család maradt ebben a táborban. A hangulat arabos volt. A még ott lakók közül az egyik iraki apuka főzött ránk, iszonyat finomakat. Az egyik főszervezőnk kora reggel Yallah, yallah kiáltásokkal ébresztett. Volt egy kolompja is, de azt eldugták az írek. A buszban is mindig hangosan szólt az arab zene.

Dalma: Az első néhány nap nem volt könnyű. Úgy tűnt, nehéz lesz megszokni a sok homokot, a szeme­tet, azt, hogy nem mehetünk ki az utcára… Amikor megérkeztünk a kis sárga busszal az udvarba, kiderült, hogy egy egyiptomi lány, Olivia a szobatársam. Kemény volt az együtt­élés, megtapasztaltuk, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Ez mégis hatalmas segítségnek bizonyult, ő maga pedig egy „gyöngyszem”. Erővel töltött el, amikor megtaláltuk a közös pontokat, például egy-egy menekült család meglátogatásakor a tapasztala­tainkban vagy az érzéseinkben.

Zsófi: Hogy zajlott egy napunk a táborban? Délelőtt műhelymunkák és előadások, prominens személyiségek szereplésével, vendégünk volt egy Ammanból meghívott professzor, a Jordániai Karitász igazgatója, a jordán püspök, a szíriai-jordániai nuncius, valamint a projekthez csat­lakozó szervezetek több képviselője. Délután csoportokban, rotációszerűen különböző feladatokat láttunk el: falat festettünk, játszóteret újítottunk fel, menekült családokkal beszélgettünk, kisgyerekekkel játszottunk, vagy részt vettünk a nevelési programjukon. Esténként országonként bemutatkoz­tunk. Jutott idő arra is, hogy elmen­jünk Petrába, a Holt-tengerhez, a Madabai Múzeumba, a Nébó hegyre, és a megkeresztelkedés helyére is.

Kincső: Meglepett az, amit Jordáni­ában láttam. Elég sok sztereotípiát vittünk magunkkal, a menekült­helyzettel kapcsolatban az itthoni, a saját álláspontunkat. Rögtön az első nap a Jordániai Karitász vezetőjétől egy teljesen más nézőpontot kaptunk. Elmondta, hogy ez egy iszlám többségű ország, melynek mindössze 2%-a keresztény. A hat és félmil­lió lakost számláló ország másfél millió menekültnek ad otthont, melynek szintén mindössze 2 %-a keresztény. Érkezésünkkor ez a kiírás fogadott: Isten hozott a béke országában! Néztünk egymás­ra, mert nem erre számítot­tunk, de ott tartózkodásunk alatt láthattuk, ők valóban így tekintenek a hazájukra, és a békének ott kultúrája van. Nagyon szeretik, tisztelik a királyukat, és minden lépését elfogadják, azt is, hogy been­gedi a menekülteket.

Kristóf: Először mindenki a Zaatar-i zárt táborba kerül, mely a világ második legna­gyobb menekülttábora. Innen átvizsgálás után jut máshová. A keresztényeket a Karitász egy napon belül kiemeli, hisz a muszlimokat számos más szervezet is támogatja. A 300 szervezet közül a menekültek felkaro­lásában oroszlánrészt vállal a Karitász, a keresztényeket pedig kizárólag ők vállalják. Jordánia lakói családjaik hányattatott múltja és a régió helyzete miatt átérzik, mennyire fontos, hogy békét teremtsenek. A béke szigete ez Közel-Keleten és erre büszkék is. Számukra a világ legtermészete­sebb dolga, hogy segítenek ezeken a szomszédos országokból érkező embereken.

A Jordániai Karitász

Dalma: Ahogy Váel Szulejmán, a Jordániai Karitász igazgatója elmondta, fő céljuk megtartani a menekülteket, mert velük képzelik el a Közel-Keletet, akik ott születtek, és köztük vannak keresztények is. Kiemelte, hogy ők a közös nyelv és kultúra okán jól tudnak kommunikál­ni az Irakból és Szíriából jött embe­rekkel, ami nekünk, európaiaknak nem, vagy nagyon nehezen megy. (Ezt utána meg is tapasztaltuk, kü­lönösen a gyerekekkel.) Felajánlotta, hogy ha a saját országunkban szeret­nénk menekülteket integrálni, akkor bátran hívjuk el őt vagy a munkatár­sait, mert szívesen segítenek abban, hogyan kell velük kommunikálni. Szeretnék, hogy ha valaki eljut Euró­páig, itt is emberséggel találkozzon, és ez főleg kommunikáció kérdése.

Kristóf: A Jordániai Karitász nem tesz különbséget keresztények és nem keresztények között, muzulmánokat is segít, munkatársai között vannak nem keresztények, sőt, menekültek is. Egyformán törődnek a helyiekkel is, egészségügyi és oktatási programjaik mindenki számára elérhetőek. Az állam a felszerelésben és az infrastruktúrában nyújt támogatást, és igyekeznek minél több menekült családot otthonhoz juttatni. A napi rutint, kötszereket, gyógyszereket projektekből finanszírozzák.

Kincső: Ammanban és Madabában is – mindkét Karitász Központot meglá­togattuk – teljesen ingyenes az orvosi szolgálat. Ammanban pszichológusi és pszichiáteri háttér is rendelkezésre áll, melyre a háború okozta traumák feldolgozásához van szükség. A nőket írni-olvasni tanítják, életvezetési tanácsadásban részesítik, a tudatos gyermekvállalásra oktatják a fiatal, 12–14 éves anyákat, akik a jordán tör­vények szerint nem mehetnének férj­hez, viszont a szír törvények szerint igen. A felnőtteknek munkát keres­nek – a férfiak a földeken, gyárakban dolgoznak –, a gyermekeket oktatás­ban részesítik. Mindkét tevékenység nyilvánosan, de illegálisan folyik.

Zsófi: Egy gyereknél már két év iskolai kimaradás is jelentős. Ezért nagyon hatékony oktatási programot dolgoztak ki. A Jordániai Karitász minimálisra csökkentette azoknak a gyerekeknek a számát, akiknek nem sikerül integrálódnia az iskola­rendszerbe. Ezen túl rendszerszinten foglalkoznak nem csak a gyerekekkel, hanem a szülők meggyőzésével és a velük való kapcsolattartással is.

Családoknál látogatóban

Kincső: Iraki és szír családokat láto­gattunk. Az irakiaknak nincs hova visszamenni, évek óta élnek ezekben a lakásokban, a hitüket leszámítva, reményvesztettek. Nem mondják többé, „iraki vagyok”. Két család is arról beszélt, nem lát jövőt Jordá­niában sem, Ausztráliába szeretne menni. A kérdésre, mit változtatott a hitükön, hogy emiatt kellett mene­külniük, mindenhol azt válaszolták, büszkék arra, hogy keresztények, és egy percig meg nem fordult a fejük­ben, hogy ezen változtassanak.

Kristóf: Az irakiak csalódottak, egyi­kük azt mondta, hogy ha béke lenne, és a háza is meglenne, akkor se menne vissza egy olyan országba, olyan emberek közé, ahol elárulták. De van olyan család is, aki tartja a kapcsola­tot az otthoniakkal. Ha vége lenne a háborúnak, a szírek közül sokan szeretnének hazatérni, és újjáépíteni az országot. A sok szörnyűség után is azt láttuk rajtuk, hogy boldogok.

Kincső: Minden családnál meséltek szörnyű történeteket, családi tragé­diákat, így többször is szóba került az ISIS. Előkerült, hogy két csoport vesz részt benne: egyrészt európai és amerikai emberek. Úgy látják, talán azzal vonzotta oda őket tömegesen az ISIS, hogy egyfajta radikális „vallás­megélést” kínál, választ a bennük levő lelki űrre.

Kristóf: Másrészt az ISIS főleg a helybeli szegényeket próbálja bevenni. Hatalmat ad a kezükbe, a nulláról egyszerre élet-halál urai lehetnek. Havonta kapnak rendes fizetést, sokan olyan pénzeket, amiért korábban évekig kellett dolgozniuk. A szír családoknál gyakran hallottuk, hogy választás elé állítják azt, akit túszul ejtenek: vagy megölik, vagy váltságdíjat fizet a családja, vagy be kell állnia soraikba.

Délutánonként a tábor résztvevői különböző tevékenységekben, látogatásokon vettek részt.

Hogyan tovább?

Dalma: A reggeli kezdő programot, az ún. „jégtörőt” minden nap más csoport készítette elő. Ránk az utolsó nap került sor. Rengeteg mindenben gazdagodtunk, ugyanakkor hallva a történeteket rengetegszer el is keseredtünk. Eszünkbe jutott, hogy ez alkalom lehet mindezek átgondolására. Hajókat hajtogattunk, amire ki-ki ráírt egy saját történetet. Ezt bedobtuk egy táskába, és minden­ki kihúzta valaki más történetét. Ez a csónak tiszta jelképe a mi utunknak, és annak az útnak is, amit a menekültek bejártak, vagy amin már nem tudtak végigmenni. A végére írtunk egy imát, amelyben arról volt szó, hogy az Úr ismeri a félelmeinket, és kér­tük, segítsen, hogy ne falakat lássunk magunk körül, hanem hidak lehessünk egymáshoz. Többen megköszönték nekünk ezt a lezáró, imádságos pillanatot, mondván, hogy erre valóban szükség volt.

Kincső: Minden csoport bemutatta, hogyan áll a menekült-kérdéshez az ő országa. A magyar bemutatkozás után odajöttek a németek, hogy akkor most miről is beszélünk?! Egy másfél órás beszélgetés alakult ki ebből. Köztünk se volt egyetértés, de próbáltuk közelíteni a nézőpontokat, és annyit elértünk, hogy kicsit jobban értjük egymást.

Feszültséget szült, hogy világmegváltó elképzelésekkel érkeztünk a táborba. Furcsán hangozhat, de komolyan gondoltuk, hogy valahogy most megállítjuk a háborút. Rájöttünk, bennünk is van egy radikális, lelki igény, mint az ISIS-be beállt fiatalokban, csak mi ezt máshogy éljük meg. Megértettük, szükségünk van rá, hogy tegyünk valamit ezekért az emberekért.

Dalma: A Host Spot projekt legfőbb célja egy társadalmi kampány elindítása. Azokat a sztorikat, amiket leírtunk, az interjúkat, fotókat, amiket készítettünk, összegyúrjuk, és továbbadjuk, közvetítjük. Arra volt jó nekünk a tábor, hogy embereket, személyes történeteket lássunk, ne tömeget. Ezen kívül pedig tenni tudunk azért, hogy a: saját környeze­tünkben ne történhessenek meg ilyen dolgok.

Az én munkacsoportomban tízen, spanyolok, olaszok, egyipto­miak egy 1-2 perces kampányfilmen dolgoztunk. Gondolkodtunk rajta, mi az az üzenet, amit tovább akarunk adni, és rájöttünk: a menekültek történetei, amelyeket hallottunk, de a mi szánkból. Egy-egy tagadó mondatban, saját magunkra vonatkoztatva fogalmaztuk meg ezeket. „Nekem nem kellett menekülnöm a saját országomból a hitem miatt.”… Ilyen rövid mondatokat mondtunk a kamerába. A videó végén zárásként ez áll: „De kinyitottad a szemünket – mármint a menekültek a mi szemünket – és nem csukjuk be addig, amíg meg nem látjuk a békét. Osztozunk a reményben, osztozunk ebben a felelősségben. De vajon mi most a feladatunk?” Mivel mi sem tudjuk a választ, a bizonytalanság elkísér, de feladatunknak tartjuk, hogy a saját környezetünket érzékenyítsük.

 

HOST SPOT Célok: – A fiatalok számára hasznos készségek fejlesztése a kulturális kapcsolatok területén. – A sikeres társadalom-orientált kommunikációra formálás a digitális világban. – A menekültek személyes történeteinek és mindennapjainak részletes bemutatása és rögzítése Szervezők: A német Starkmacher, az olasz New Humanity és Non dalla Guerra, valamint a Jordániai Karitász, mint koordinátorok spanyol, ír, török, egyiptomi, palesztin és magyar partnerekkel, köztük az Új Város Alapítvánnyal együttműködésben. Tevékenységek 2016—17 folyamán: 1. Csereprogram fiataloknak Jordániában. (Riportunk a magyar résztvevőkkel készült.) 2. Tréning arról, hogy az új médiák hogyan mozdíthatják elő az emberi jogok érvényesítését, valamint a szabad vélemény-nyilvánítás kérdéséről közép-keleti országokban. 3. Tréning Németországban a kulturális különbözőségek előnyeiről és hátrányairól, a kommunikációs különbözőségekről, a jó gyakorlatok továbbadása videó szerkesztésével.

 

Fotók: Merényi Zita (3)

Új Város – 2016. október