F ó k u s z b a n   SZOLIDARITÁS

Prokopp Katalin

 

A határokon átívelő szolidaritás 26 év elteltével is lavinaként ragad magával osztrák, magyar és kárpátaljai embereket, intézményeket.

 

Magyar Örökség díjban részesült nemrég egy olyan szervezet, mely a rendszer­váltás óta sikeres nemzetközi szociális tevékenységet foly­tat. A díj indoklásában ez olvasható: „…az arra méltó Egymásért Alapít­vány több évtizedes kárpát-medencei karitatív szolgálata Magyar Örökség.” Március 19-én vette át az elnök, Nagy Mihály, és az alapítók, Várföldi Tamás és Várföldiné dr. László Mária a díjat, melyet idén rajtuk kívül egy alkotóközösségnek és öt személy­nek (közülük kettőnek posztumusz) ítéltek oda.

A Várföldi házaspárt a díj átvétele után, érdi otthonukban látogattam meg, remélve, hogy sikerül felfednem, mi a titka annak, hogy ők immár 26 éve töretlenül kapcsolják össze Auszt­riát és Kárpát-Ukrajnát, miközben a korrupció és az adminisztráció (Tamás szavával élve „packázás”) miatt sorra maradnak el a segítő szervezetek, és csak az elmúlt évben 36 nyugat-európai és több magyar­országi karitatív alapítvány mondta vissza Ukrajnával a kapcsolatot.

Kiket segítetek?

Tamás: Azokat a – főleg kárpátaljai – falvakat, ahol van magyar lakosság, természetesen falun vagy intézmé­nyen belül minden rászorulót. Az első években tavasszal és ősszel volt egy-egy nagy akció (összesen 23-szor), amikor 1000 karton ruha érkezett meg kamionokkal. Valamint minden évre jutott egy nagyobb projekt: egy iskola, egy óvoda, vagy egy orvosi rendelő építése. Az érdi intézmények­be, idősotthonokba, de az állam és Teréz anya nővérei által fenntartott hajléktalan állomásra is sűrűn kérnek ágyneműt, felszerelést, vagy amikor egy családnak lakást találnak, mi köl­töztetjük ki őket, és adunk bútorokat is az induláshoz.

Marika: Gyakran kapunk ausztriai patikákból kiszanált, de még nem lejárt gyógyszereket. Egy pár tu­cat betegnek névre szólóan, bajaik alapján szortírozom a tablettákat, készítményeket. A legnagyobb részét kénytelenek vagyunk uniós területre, Erdélybe juttatni, Kárpátaljára csak kis mennyiségben, pedig ott nagyon drága, sokaknak megfizethetetlen az egészségügyi ellátás. Sok beteggel a kapcsolat már személyes jellegűvé vált. Mint azzal az idős hölggyel, akit még a tevékenységünk elején ismer­tünk meg. Úgy tűnt, hogy súlyos tüdőbetegsége miatt már csak rövid ideje van hátra. Még mindig él, hála a folyamatosan küldött gyógyszerek­nek, ami mellé persze az unokáinak is küldünk mindig ajándékot.

Hogyan fogadtátok a hírt, hogy Magyar Örökség díjban részesül az alapítvány?

Tamás: Váratlanul ért ez a jelentős elismerés. De érezzük, és az emberek az utcán mondják is, hogy az alapít­vány megérdemli. Jelenleg a segítők létszáma egy 60-70 főből álló mag, és még ezen felül is bekapcsolódik 150 ember. Ebből adódik, hogy mi csak az átvevők voltunk, a díj minden velünk együtt munkálkodónak jár. Ezért is döntöttünk úgy, hogy16 kárpátaljai és 5 osztrák munkatársunkat is meg­hívjuk a díjátadó ünnepségre. Múlt héten voltam Gyertyánligeten egy ünnepségen, ahová elvittem a díjból 10, nemzetiszínű szalaggal átkötött fénymásolatot. Átadtam a Megyei Karitász vezetőjének, az óvodaveze­tőnek, papoknak, az új polgármester­nek, és a beregszászi főkonzulnak is.

Elmondanátok néhányat az akciói­tok közül?

Marika és Tamás: Egyszer egy oszt­rák iskolát ürítettünk ki, és több ka­mionnal szállítottuk át a nagyszőlősi középiskolának, amit ezekből teljesen felszereltünk. Egy másik alkalommal a Budapesti Műszaki Egyetemről az Ungvári Egyetemre kisbusszal szállítottunk több részletben 4-5 köbméternyi speciális laboratóriumi felszerelést. Mikor Bécsben megszűnt a klarissza nővérek óvodája a gyer­mekszám csökkenése miatt, mindent megkaptunk. Jelentkeztek Kárpátalja egyik településéről, hogy a helyi egy­ház megvett egy teljesen lerobbant, üres óvodaépületet. Magyarországról 22-en mentük el az osztrák óvodába és mindent leszereltünk: lambériát, fűtőtesteket, lámpabúrákat. Ebből a két kamionnyi áruból lett az óvoda teljesen felszerelve. Szintén Auszt­riában egy hatemeletes idősotthont zártak be, és már nem volt benne se áram, se lift, így gyalog kellett cipe­kedni a kiürítésekor. Áramfejlesztő generátorral, szerszámokkal 28-an mentünk ki, Budapestről és környé­kéről többen, Erdélyből, sőt Kárpát­aljáról is. A három kamionnyi árut az éppen épülő iskolákhoz, óvodákhoz tudtuk felhasználni. Teréz anya nővé­rei Mária utcai ingyenkonyhája pedig ebből a szállítmányból kapott ipari gáztűzhelyeket.

Eredmény az is, amikor látjuk, hogy a jó példa ragadós. Használt hang­szereket gyűjtöttek az osztrákok a Nevetleni Zeneiskolának, amely­nek az igazgatója azóta évente tart jótékonysági hangversenyt egy-egy mozgássérültért. Ahogy mondják, a mi példánkon okulva rájöttek, hogy ők is tudnak segíteni másokon, és mivel nekik zenei tudásuk van, hát ezt adják.

1998-ban adtuk át az iskolát Salánkon, 2001-ben a salánkiak szekérszámra vitték a szomszéd árvíz sújtotta helységekbe az élelmiszert, ruhát, matracot… „Ha mások segí­tettek minket, nekünk is segít enünk kell” – mondták.

Mi mit tanulhatunk a Kárpátalján élőktől?

Tamás: A nagy vendégszerete­tet, mely magyarokra, ukránokra, ruszinokra egyaránt jellemző, pedig a helyzet egyre rosszabb. A közszfé­rában dolgozók nem tudják kifizetni az alapkiadásokat sem, fizetésük értéke negyedére csökkent. Már félek meglátogatni néhány páciensünket, akit itt Magyarországon kezeltettünk, mert ha elmegyek, hatalmas az öröm, és szaladnak a szomszédokhoz, az egyiktől kenyeret, másiktól tojást hoznak, 10 perc múlva rogyásig tele az asztal.

Volt-e mélypontotok, nagy elkesere­dés, amikor majdnem feladtátok?

Tamás: Vannak csalódásaink, de mel­lette rögtön ott vannak az örömök és a kihívások, és mivel annyira sokrétű a mozgás, mindig több az örömteli feladat. Ha egy kerékpárból ki is esik egy küllő, a többi megtartja a kereket. Bennem sohasem volt még teljes katasztrófa.

Bátorságra van szükség. Olyan kérésekkel keresnek meg, amelyek emberileg teljesen lehetetlennek tűn­nek. A bátorság abban áll, hogy ezeket merjük továbbítani, meglebegtetni mások előtt. És többnyire érkezik válasz, a gondviselés mindig a meg­felelő embert hozta elénk. 2000-ben, amikor szóltak, hogy Gyertyánligeten szeretnének óvodát indítani, de a meglevő épület felszerelésére 10.000 dollárra lenne szükségük, ezt a kép­telenül nagy szükségletet elmondtuk osztrák partnerünknek. Nem tudhat­tuk, hogy épp előtte állíttatta le egy afrikai projektjét a megemelkedett szállítási költségek miatt, és visszama­radt nekik éppen 10.000 dollár.

Nem nyűg a sok munka, az adminisztráció?

Marika: Gyermekkorom óta bennem volt, hogy segítő hivatást válasszak, ezért lettem orvos, de az egészségem miatt ezt egyre kevésbé tudtam gyakorolni. Majd jött ez a valós igény, és éreztem: ez az én feladatom.

Amit én teszek itthonról, az sokkal több, mint adminisztráció. Szükség van a kapcsolattartásra, köszönőleve­lekre, azok lefordítására, az adomá­nyozónak való visszajelzésre. A munkám krémje, mikor megszer­kesztem az éves képes beszámolót, amit szétküldünk a partnereknek. Az alapítványi naplóból dolgozom, amit szintén én vezetek, de ebből csak a történtek töredéke fér bele.

Tamás: És jó tollad van Marika, szépen tudod kifejezni mindazt, ami megtörtént. Én nem tartom számon a dolgokat, jön egy feladat, és megoldom.

Hogyan tudtatok ilyen ered-ményeket elérni: 5 korszerű iskola, 12 felújított óvoda, 3 orvosi rende­lő, 4 árvaház…?

Tamás: Az lehetne a mottónk, hogy Add tovább, hiszen amit kap­tunk, azt folyamatosan megosztottuk, és ez inspirált másokat is, akik csatla­koztak, és segítettek éjjel-nappal. Ettől lett a több száz Szíves Segítő helyben, Ausztriában és Kárpátalján. Mindig vittük ki magunkkal az oszt­rákokat és a magyarokat is, így saját szemükkel látták, mekkora szükség van odakint, és hogy amit adtak, hova került.

Mindenkire szükség van ebben a népeket összekötő szeretetláncban. Azokra, akik adják, akik gyűjtik, akik szállítják, és akik kapják, mind részesei a kavalkádnak. Szükség van jószívű emberekre, akik a használt, de még használható dolgaikat nem dobják ki, és szükség van ránk, akik ezeket fáradság árán az arra rászoru­lóknak közvetítjük.

 

Majnek Antal munkácsi megyéspüspök a Magyar Tudományos Akadémián megrendezett átadón felolvasott laudációja keretében megkísérelte összefoglalni a 26 év folytonos segítést. Ebből idézünk: Az Egymásért Alapítvány már 1990-ben bekapcsolódott Kárpátalja újjáépítésébe: a szegények megsegítésébe, a magyarság intézményeinek felépítésébe, renoválásába és berendezésébe. A két nagy árvíz alatt rögtön hozták kamionszámra az ágyakat, takarókat, ruhaneműt, élelmiszert és más szükséges dolgokat. A nem létező szociális háló pótlására számos embernek segítették gyógykezelését vagy műtétét. Kórházaknak nyújtottak támogatást kötszer, gyógyszer, orvosi műszerek és segédeszközök, betegágyak formájában. A teljesség igénye nélkül próbálom bemutatni, hogy Marika és Tamás szeretetszövetsége, barátságuk az osztrák Gerti Marcharttal, majd utódja, Erich Steiner és számos segítőjük önzetlen, közös munkája Isten segítségével és áldásával mit hozott létre: 12 óvoda felépítésében működött közre az alapítvány, s azóta is rendszeresen támogatja őket játékokkal, könyvekkel és a gyerekek étkeztetésének biztosításával. Öt iskola felépítésében és berendezésében vettek részt, s számos diákot segítenek ösztöndíjjal a továbbtanulásban… Rendszeresen segítik élelmiszerrel, ruházattal, gyógyszerrel a rászorulókat, az óvodákat, a gyermekotthonokat. Orvosi rendelőket építettek. Pékség létesítését segítették, parasztgazdákat támogattak indító tőkével, akik ellenszolgáltatásként terményeikből adtak a szegényeket étkeztető ingyenkonyháknak, szociális intézményeknek. Tevékenységüket elsősorban Kárpátalján végzik a rászorulók javára, de Magyarországon és más határon túli területeken is segítenek, pl. árvízkatasztrófák esetén, főleg Erdélyben.” A projektet nem íróasztalnál találták ki, az alapítók nagylelkűsége személyes életükből indult: „1987-ben Marikának súlyos bénulásos betegsége miatt elektromos rokkantkocsira lett volna szüksége. Mivel akkoriban Magyarországon ez még elérhetetlen volt, Marika bécsi barátnője, Gerti egy ottani bolhapiac szervezésével összegyűjtette az árát, a maradék holmit pedig elhozták Érdre. „Ha nekünk segítettek, nekünk is segíteni kell másokon” – jelszóval ebből szervezték Érden 1989-ben az első bolhapiacot egy másik mozgássérült javára, majd hamarosan Kárpátalja felé fordultak. Ausztriában beindult a segítő lavina. Megszületett a Marika-Barátai Egyesület, mely az évek során kb. 2000 tonna segélyárut gyűjtött, amit az Egymásért Alapítvány eljuttatatott Kárpátaljára.” A ferences püspök a módról is szól, ahogyan ezt az alapítvány teszi: „Várföldi Tamás és Marika tevékenységében ez tetszik: nem »felülről« adakoznak, hanem gyakran ellátogatnak hozzánk, közvetlen ismeretségeket, barátságokat alakítottak ki a kárpátaljai emberekkel, intézményvezetőkkel, munkatársakkal, s így a valós igényeket, szükséget ismerve tudnak testvéri segítséget nyújtani.”

 

Fotók: Az Egymásért Alapítvány albumából (7) ,  Matias Tibor

 

Új Város – 2016. május