V e l ü n k   t ö r t é n t  ÚTKERESÉS

Az egyházhoz tartozom

Ítéletek és kudarcok ellenére.

Huszonhárom éves orvostan­hallgatóként, 1972-ben nagyon elégedetlen voltam, úgy általában mindennel. Ekkor találkoztam olyan fiatalokkal, akik Istenről beszéltek nekem, és azt mondták róla, hogy Ő a Szeretet. Később egy furcsa nevű, több napos együttlétre hívtak meg, amit máriapolinak neveztek. Katolikus hitben nevelkedtem, de hogy Isten valóban szeretet lenne, ebben nem hittem, de azért éltem a lehetőséggel és elmentem a máriapo-lira, hogy lássam, miről is van szó.

A máriapolin nem történt velem semmi különös, de onnantól kezdve az életem gyökeresen megváltozott. Azt hittem, hogy az evangélium már kiment a divatból, de ott arról beszéltek, hogy azt a gyakorlatba kell átültetni a mindennapi életben. Ettől fogva elkezdtem az evangélium mondatait egymás után élni, min­denfajta elemzés nélkül.

Így érkezett el 1983. Ekkor 34 éves voltam és olyan fájdalom ért, mely­nek következtében az életem szinte kettétört, és minden, ami eddig értel­met adott a létemnek, szertefoszlott: kapcsolataim, barátaim, semmi sem volt a kezemben, kivéve a munkám, a gyógyítás. Néhány hónappal ezután találkoztam Gerard-ral, aki több évi szentségi házasság után hivatalosan is elvált, már több mint egy éve. Elmesélte próbálkozásait, ahogy meg akarta menteni a házasságát, de min­den kísérlete kudarcba fulladt.

Nem volt könnyű eldönteni, hogy férjhez menjek-e hozzá, mert hűséges akartam maradni az egyházamhoz. Meg akartam tudni, hogy Gerard kérheti-e előző házasságának érvény­telenítését. Hamar rájöttem, hogy olyan nagy szenvedésekkel kellene szembenéznie ennek kapcsán, amit nem kívánhatok tőle, és ő sem érezte úgy, hogy meg kellene tennie ezt a lépést, tehát nem erőltettem. Nem ezt a „megoldást” választottuk.

1984-ben polgárilag összeházasod­tunk, és nyilvánvaló volt, hogy nem áldozhatok, de éreztem, hogy ezt a fájdalmat felajánlhatom Jézusnak. Ekkor született meg bennem a meg­ingathatatlan bizonyosság, hogy Isten ismeri a szívem legbensejét, és azt a próbatételt is, ami előtt álltunk. Ő az egyetlen, aki képes megítélni minket.

A rákövetkező vasárnap elmentünk a párizsi Notre Dame-ba, hogy Istenre bízzuk magunkat. Csak mi ketten voltunk, tanúk nélkül, különösebb imát sem mondtunk. Nem akartam elszakadni az egyháztól, csak azért, mert egy elvált emberrel kötöttem házasságot. Szeretem Istent, hogy ne szeretném az egyházát is. Ezért ezen a napon megerősödött a szívemben a döntés, hogy nem fogok áldozni.

De azt a kérdést feltettem magamnak, vajon hogyan tudok kapcsolatban maradni Istennel? Annak ellenére, hogy már sok évet és sok szenvedést megéltünk együtt Gerard-ral, bennem volt, mint egy pecsét mindaz, amit a hetvenes években fiatalként megta­nultam, hogyan kell „az evangélium szerint élni”. Az evangéliumi monda­tok, melyeket próbáltam gyakorolni a mindennapi életben, fogodzó pontokat jelentettek. Életemet bevi­lágító fényszórókhoz hasonlíthatom, már csak rajtam múlt, hogy komolyan vegyem.

Még Gérard-t is, akit nem nagyon érdekelnek a lelki dolgok, vonzza ez az élet, a „testvériség” megélése, és ezt úgy valósítja meg, hogy sok konkrét cselekedetet visz véghez, például részt vesz társasházunk karbantartásában. Ha probléma adódik az egyik lakás­ban, akkor jönnek, hogy nézze meg a férjem, még este későn is, mert tud­ják, hogy mi örömmel nyitunk ajtót. Egy idő után eszünkbe jutott, hogy meghívjuk a lakókat minden tavasszal a közösség kertjébe, vízkeresztkor pedig az otthonunkba egy partira. Ezekből az együttlétekből baráti kap­csolatok születtek. Valaki azt mondta: „Hála Istennek, hogy ebben a házban laktok, mert itt olyan jó a hangulat.”

1984-től a mai napig nem könnyű utat jártunk be, és voltak olyan pilla­natok, amikor nagyon szenvedtem, kétségeim voltak, sőt lázadtam is az egyház lelkipásztorai vagy az olyan keresztények ellen, akik megítéltek és nem értették bizonyos döntéseimet.

Úgy határoztam, hogy elfogadom, amit az egyház tanít a házasság felbonthatatlanságáról, és megpróbál­tam kapcsolatban maradni Istennel igéin keresztül.

Egyik lépést tettem meg a másik után, és Isten kézenfogva vezetett: egyre inkább el tudtam magamat határolni a keresztények ítéleteitől. Az a tény, hogy nem vehetem magamhoz a szentostyát, nem azt eredményezi bennem, hogy nincs kapcsolatom Istennel, vagy hogy ki vagyok zárva az egyházból. A legfontosabb számomra, hogy egyre inkább közösségben legyek Vele, azáltal, hogy élem Isten igéjét. Egy nap rájöttem, hogy meg kell tennem még egy lépést. Hinnem kell abban, hogy ha továbbra is tudok szeretni még a legnehezebb körülmé­nyek közepette is, akkor Isten segíteni fog, hogy túljussak minden fájdal­mon, ami élethelyzetemből adódik. Isten meg tudja mutatni azt a jót, amit ki tud hozni ebből a fájdalom­ból, hogy nem élek teljes közösségben az egyházzal.

Biztos vagyok abban, és meg is tapasztaltam az évek során, hogy a Szentlélek jelenléte miatt az egy­házban él a bölcsesség. Amit pedig a hozzám hasonló helyzetben élő emberektől kér, azt ma már nem úgy érzékelem, mint negatív törvények gyűjteményét, hanem bátorítást arra, hogy haladjak életem útján. Szabaddá tesz, hogy szeressünk minden körül­mények között.

Thérèse G., Franciaország

Fordította és szerkesztette: Tóth Judit

Fotók: Pixabay.com (2)

Új Város – 2016. május