L e l k i s é g   EGYSÉG

Chiara Lubich

 

Istenhez a felebaráton át vezet az út, mely olykor sötét, hasonlít az alagúthoz, mégis ezen keresztül jutunk el a fényre.

Isten elsősorban azt akarja tő­lünk, hogy váljunk eggyé azzal a testvérrel, aki mellettünk van; azzal, aki velünk együtt járja az élet útját, akit nap-nap után megismerünk, akár a tömegkom­munikációs eszközökön keresztül is, hogy imádkozhassunk értük. Elsősorban azokkal, akik szen­vednek és Isten nélkül élnek, és azokkal, akiktől elválaszt minket valami. Ha nem így teszünk, na­gyon sok művet hozhatunk létre, sok mindent tehetünk, de ha nincs közöttünk egység, semmit sem ér! Kérem Istent, hogy bocsássa meg ezeket, mert mind pengő cimbalom, nem ér semmit. Isten előtt nem ér semmit. (…)

Amikor Isten tanítani kezdte nekünk ezt az életmódot, amit kigondolt számunkra, hosszasan gyakoroltuk a másokkal való eggyé válást. Ez azt igényli, hogy teljesen kiüresedjünk: kitöröljük fejünkből a gondolatainkat, szívünkből az érzéseket, akaratunkból mindent, és veszítsük el még az inspirációin­kat is, veszítsük el Istent a testvér­ben lévő Istenért, hogy azonosulni tudjunk másokkal.

Amikor az első időszakban vala­kivel beszéltem, aki szeretett volna bizalmasan közölni valamit, és követni a mozgalmat, nagyon sokat gyakoroltam ezt, mivel azonnal meg lett volna a válaszom. Úgy gyakorlatoztam, hogy félretettem a gondolataimat…, amíg a szívét nem tudta teljes egészében az enyémbe áthelyezni. Meg voltam győződve, hogy ha így teszek, a Szentlélek a végén pont azt sugallja majd, amit mondanom kell. Miért? Mert ha kiüresítem magam és szeretek, Ő kinyilatkoztatja magát. Ezerszer beigazolódott, hogy ha félbeszakí­tottam volna a beszélgetést, akkor valami olyat mondtam volna, ami nem helyénvaló, ami nem megvi­lágosodott, ami egyszerűen csak emberi. Ha viszont szeretetből hagyom, hogy akivel beszélgetek, belém helyezze gondjait, fájdalmait, lehetővé téve számára, hogy átrakja rám terheit, akkor megtalálom a megfelelő választ, mely mindent megold, vagy eszembe jut, hogy hogyan segíthetek neki.

Ha két ember között létrejön ez a fajta szeretet, hogy behatolnak egymás szívébe, akkor megvalósul a Szentháromság élete az emberek között: én tebenned, te énbennem. Íme, az egység, mely közénk hozza Jézust.

Ezt olvassuk a 46-os feljegyzésben: „… Egynek kell lennünk a testvé­rekkel, de nem képzeletben, hanem valóságosan. Nem a jövőre gondol­va, hanem a jelenben. Egynek lenni, érezni magunkban azt, amit a test­vér érez. Megoldani problémáit úgy, mint a sajátjainkat, mert a szeretet által a mieink lettek. Egyszóval »ő« lenni. És mindezt a testvérben élő Jézus iránti szeretetből.” (…)

Számunkra tehát az Istenhez vezető út a felebaráton át vezet. Ez az átmenet olykor sötét, homályos, mint az alagút, mégis ezen keresztül jutunk el a fényre.

Ez az a titokzatos út, amelyen Isten elindít bennünket, hogy elérjük Őt. Azt akarja, hogy minden nap, min­den órában tökéletesedjünk ebben az olykor fáradságos és kimerítő, de mindig csodálatos, élő és ter­mékeny művészetben: a másokkal való „eggyé válásban”, a szeretet művészetében.

Ez az a kereszt, amelyre minden nap rá kell szögeznünk magunkat, ez a legelső keresztünk. De ez számunk­ra az élet, és annak számára is, akit szeretünk. Ha pedig ez a szeretet kölcsönös, akkor közöttünk lesz az élet: Jézus.

Forrás: Chiara Lubich: Az egység. Új Város – Budapest, 2015. 26–28.

Fordította: Fekete Mária

 

Fotó: Pixabay

Új Város – 2016. április