Dori lendülete – Új Város Online Archívum 2011-2020

E l ő t t ü n k j á r t a k A BEFOGADÁS MŰVÉSZETE

Aurora Nicosia

Doriana Zamboni számára mindenki személy volt, nem csak egy szám a tömegben.

Az elmúlt év decembererében hunyt el Doriana Zamboni, ismert nevén Dori, aki sokoldalú, szerény és művelt ember volt, szerette és nagy becsben tartotta az emberi méltóságot.

Dori Chiara Lubichkal és az első fokolarinákkal együtt indította útjára a Fokoláre Mozgalmat, ezért bejárta Európát. Megfordult Franciaországban és Angliában, élt Belgiumban, és mindenütt új utakat nyitott meg az ökumené és a kortárs kultúrával folytatott párbeszéd területén. Angliában volt, amikor ott a mozgalom az első lépéseket tette az anglikán egyházzal való kapcsolatok felé. Abban az időben gyakran találkoztak egymással a katolikus és anglikán egyházhoz tartozó püspökök, papok és világiak. Dori élt a lehetőséggel, hogy tapasztalatokon keresztül nagy szenvedéllyel bemutassa az egység karizmáját. Annak ellenére, hogy javaslata nagy újdonságot hordozott, sikerült meggyőznie a jelenlevőket, és élő kapcsolatokat kialakítani. Több mint 25 éven át kísérte figyelemmel a mozgalom társadalomban elkötelezett laikus tagjainak emberi és lelki növekedését. Mindig a személyre összpontosított, aki számára sohasem csak egy szám volt a tömegben. A másik ember életének minden területét figyelembe vette a személyes léttől a családi életen át, egészen a munkahelyi helyzetekig.

Dori és a Fokoláre Mozgalom első csoportjának néhány tagja az észak-olaszországi Dolomitokban.

Tavaly decemberben hozzájuk intézett levelében ez áll: „Leírom, jobban mondva lediktálom a hozzátok kapcsolódó emlékeimet. A kezemet már nem tudom használni, de gondolok rátok és imádkozom értetek, ahogy sorra mindannyian eszembe juttok az örömeitekkel, a fájdalmaitokkal és a problémáitokkal.” Meg volt győződve arról, és ezt terjesztette is, hogy a nagy eszmék által vezérelt emberek „tudnak hatást gyakorolni a világra új, eredeti cselekvési tervekkel, melyek nem csupán az egyes emberek tettei, hanem az élet és a gondolkodás területén is újdonságot hoznak.”

Dorit mély kapcsolat fűzte a Città Nuovához, az Új Város testvérlapjához. Nem csak azért, mert már gyermekkorában is a rá jellemező élénk képzelettel néhány sikeres könyvet írt, hanem azért is, mert Chiara Lubich arra kérte, hogy közvetlenül dolgozzon a kéthetenként megjelenő lap munkatársaként. Ezt a feladatot sok éven át ellátta.

Paolo Lòriga, a lap korábbi főszerkesztője, emlékezve Dori jelenlétére és a lapot elindító munkatársak iránti bizalomra a szerkesztőségi üléseken, megjegyezte, hogy mennyire meghallgatta az embereket, különös odafigyeléssel a fiatal kollégák hozzászólásaira. „Nem tett különbséget idősek és fiatalok között, de a fiatalok felé rendkívüli szeretettel fordult. Érdekelték, és kíváncsiságot ébresztettek benne a fiatalok által felvetett megközelítések. Teljesen nyitott volt az újra, a különböző kulturális és társadalmi dinamikákra, és nem zárkózott el a disszonáns hangoktól.”

Michele Zanzucchi, a jelenlegi igazgató ezt meséli Doriról: „Nemrégiben megmutattam neki, hogyan képzeljük el lapunk új dizájnját. Ahogy korábban, úgy most sem adott súlytalan és elhamarkodott választ. Hangsúlyozni akarta, hogy egy ilyen lapnak, soha nem szabad elfelejtenie, hogy a lényeg nem csak a formában van. A tartalom és a forma együtt fejezi ki a mondanivalót. Szerinte, és erre gyakran emlékeztetett, egy keresztény újságíró a hírekben Jézus emberségét látja.”

Forrás: CN 2016/2

Fordította: Tóth Judit

uv2016-04-25b GYÖTRŐ FÁJDALOM

Délutánra látogatót vártam: egy fiatal anglikán anyukát, akit már egy ideje ismertem. Nagyon szomorú volt, és a fájdalmát akarta nekem elmondani.

Meglehetősen fiatalon ment férjhez egy nála idősebb, gazdag ügyvédhez, majd született egy kislányuk, az egész család nagy örömére. A hölgy vidéken, egy nagyon szép házban nőtt fel, ahol minden kényelme megvolt, de el volt zárva a világtól. Most, hogy Londonba költöztek, minden érdekelte, olyan volt, mint egy serdülő lány, aki mindent meg akar ismerni. Férje azonban azt akarta, hogy inkább otthon legyen jó feleség és hűséges anya, és nemtetszését fejezte ki, ha barátságokat kötött, múzeumba, üzletekbe járt, találkozókon és konferenciákon vett részt. Az anyuka azonban mindezt szépnek és érdekesnek találta, és biztos volt abban, hogy ezzel semmi rosszat nem tesz.

A nálam tett látogatása előtti héten férje elment édesanyjához Anglia északi részére, és magával vitte a kislányt is. Feleségével ügyvédjén keresztül közölte, hogy nem adja vissza kislányukat, mivel ő rossz, a gyermek felnevelésére képtelen anya.

Miközben ezt elmesélte nekem, zokogott, mert ő maga is elvesztette az édesanyját, mikor egészen kicsi volt és így még jobban fájt neki ez az elszakadás a gyermekétől. „Megértem, mit érez a kislányom, mert tudom, mit jelent vágyakozni az elvesztett édesanya után” – mondta.

Annyira gyötörte a fájdalom, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok megszólalni, nem tudom, mivel bátorítsam, és én is elkezdtem sírni. „Uram, mit mondjak, hogyan tudnám megvigasztalni egy ilyen nagy bánatban?”

Továbbra sem mondtam semmit, de nem aggódtam, mert Valaki a bensőmben emlékeztetett Pál buzdítására: „Sírjunk azzal, aki sír.”

Nem tettem mást. Belemerültem a lelkébe, a fájdalmába, amennyire képes voltam erre, mert szerettem őt.

Egyszer csak, könnyek közepette, halkan azt mondta: „Tudom, mit akarsz mondani (pedig nem akartam neki semmit sem mondani!)… Azt, hogy Isten jobban anyja a kislányomnak, mint amennyire én, ha hiszek szeretetében és elfogadom a fájdalmamat.”

Felállt, letörölte könnyeit, mindent megköszönt, és elment.

Mennyire igaz, hogy a szeretet olyan, mint a szemünk, mert rajta keresztül látunk!

Forrás: Dori Zamboni: Il dialogo delle ginestre, Città Nuova, 1992.

Új Város – 2016. április