Beköszöntő  AMI MEGMARAD

Prokopp Katalin

A pozitív hírek, történések továbbadásával bátoríthatjuk egymást.

Munkatársaimmal a napokban latolgattuk, szükséges-e részt vennünk az iksz képzésen ahhoz, hogy megfelelően teljesítsük az adott szakterület követelményeit. A folyton változó törvények paragrafusai közt nehezen igazodunk el, ráadásul rövidesen ellenőrzés várható. Mások tanácsára döntöttünk végül úgy, hogy hárman is elmegyünk a fejtágításra. Regisztráltunk, utaltuk az összeget. Másnap érkezett a hír, hogy a szakintézményt – más intézményekkel egyetemben – rövidesen felszámolják. Nevessünk vagy sírjunk? Mindenesetre elmegyünk az előadásra, jól megtanuljuk a jelenlegi tennivalókat, és majd meglátjuk, hogyan tovább.

Nap mint nap beleütközünk, hogy okafogyottá  válik az, amibe időt, energiát, pénzt és – miért ne? – kedvet fektettünk bele. Megesik ez munkahelyünkön, de civil és hétköznapi tevékenységeink során is, és minél nagyobb apparátustól függ a folyamat, annál kilátástalanabbnak tűnik, hogy befolyásoljuk. Temperamentumunknak megfelelően reagálunk hát: ki bele- nyugszik és rezignáltan teperi tovább a mókuskereket, mások – a hozzám hasonlóak – újra és újra felháborodnak. De mindenkit mélyen érint, ha szükségtelennek bizonyul az, aminek létrejöttéhez hozzájárult. Egyszerre csak úgy érzi magát, mintha nemcsak tettei, de ő maga sem érne sokat a társadalom számára. A kérdés húsba- vágó: van értelme annak, hogy komolyan vegyük a ránk bízott feladatokat? Netán törődjünk bele, hogy felesleges dolgokkal foglalkoztunk heteken vagy akár éveken át? Megmarad valami az elvesztegetettből?

Nincs kéznél olcsó megoldás, de számtalanszor megtapasztaltuk: a belefásulás ellenszere, ha megajándékozzuk egymást a jó, pozitív hírekkel. Különösen is arra vonatkozóan, amiért izzadtunk, tettünk, vagy amiben közösen hiszünk.

Az élet feltörésének meglepő sokféleségét tükrözik februári témáink: többek között a Házasság hete és a Megszentelt élet évének lezárása is inspirált cikkeket. Ennek az oldalpárnak a bal szélén kis zászlók „lengedeznek”, és mellettük az adott országokban megjelenő testvérlapunk adatai olvashatóak. Dekorációs elemnek se rossz, de ezzel leginkább annak adunk „hangot”, hogy fontos számunkra a másik, a másik hazája, hogy hiszünk a növekvő egységben, az együttműködés erejében. Ezen az úton az első lépés a kölcsönös meg- ismerés, elsőként a szomszédainkkal, hisz sokszor itt különösen is elfedi a valós ismereteket a sztereotípiák és előítéletek fátyla. Társlapunk nyomán egy romániai család küzdelmeibe nyerhetünk betekintést, olvas- hatunk tapasztalatot egy lengyel hölgy és egy román gyermek tollából is, valamint megható példát találunk arra, hogyan lehet egy több nemzetiségű faluban szlovákok és magyarok között a kölcsönös megbecsülést elősegíteni. 

Mindezekről olvasva megerősödik bennünk, hogy akkor is érdemes egy igazságos és testvéribb társadalomért élni, amikor ez nem hoz rövid távon látható, mérhető eredményeket.

Fotó: © Depositphotos.com/ Aleksandra Alekseeva

Új Város – 2016. február