Interjú   SZOLIDARITÁS    

Thaiföldön több százezer mian­mari menekült él, a legtöbben Mae Sotban. Mit tudsz mondani az ő helyzetükről?

Mae Sot egy ipari régió központja Thaiföld nyugati részén, ahol a Mianmart és Thaiföldet összekötő két nemzetközi határátkelő egyike is található. Nagyon sok menekült érkezik ide Mianmarból, és az utóbbi évtizedekben komolyan felütötte a fejét a feketepiac, az emberkereskede­lem és a kábítószerek. A menekültek legnagyobb része az üldözött karen néphez tartozik, akik az etnikai konfliktusok miatt kényszerülnek Thaiföldet elhagyni. A pontos számukat nehéz meghatározni, de a hivatalosan regisztrált 160 ezer menekültön kívül még nagyjából százezren lehetnek azok, akiket nem tartanak számon.

Mi volt az első benyomásod, amikor Mae Sotba érkeztél?

Egy pappal látogattam el Mae Sotba, aki a legkiszolgáltatottabbakért dolgozik: azokért, akik nem jutnak be az ENSZ táboraiba, gyakran nem kapják meg a jogos bérüket, és mivel nincsenek hivatalos dokumentumaik, a hatóságokhoz sem fordulhatnak, mert nincs, aki megvédje őket. Sokan közülük az erdőben éltek és csak mostanában mernek előjönni.

Mások gyárak és kunyhók alagútjai közt laknak – kész csoda, hogy egyáltalán életben vannak. Ezekről az emberekről nem szokás beszélni, de mindenki ismeri a helyzetüket. Könnyű kihasználni őket, mert akár éhbérért is készek munkát vállalni. Így vált Mae Sot kiemelt ipari zónává.

Hogyan indult ez a különleges történet az olaszországi Latina és Mae Sot között?

Ez a projekt szeretetből született, egy őrültnek tűnő álom megvalósu-lása. A szeretet indított minket, a szeretet, amitől a sivatag kivirág­zik, ami arra sürget, hogy a lehe­tetlent is megtegyük, és végtelen örömmel tölt el. A projekt keretén belül az olasz gyerekek egy itteni Mae Sot-i iskola számára gyűjtenek adományokat. Az iskola nem sokkal korábban még csak egy álom volt: a latinai kisfiúk és kislányok és thaiföldi társaik álma, mostanra viszont már megvalósult. Az iskolá­nak a Cseppről cseppre nevet adtuk. A helyzet hasonlít ahhoz, amit Latinában is találunk: igazságtalan­ság, betegségek, erőszak, gyerekek kihasználása, és így tovább.

Milyen körülmények között élnek ezek a gyerekek és szüleik?

Néhányan hálát adnak Istennek, hogy túlélik az éjszakát. Az egyik kisgyerek anyukáját kérdeztem: „Hogy hívják a fiadat?” „Chit Yin Htoo”– mondja. – Azt jelenti: „Ha szeretsz engem, akkor válaszolj nekem.” „Te adtad a nevét? Mikor született?” „Talán 3-4, vagy 5-6 éve. Az aratás időszaka volt, a katonai hadműveletek közepén: menekül­nünk kellett. Mindig csak menekül­ni.” Amikor ezt hallottam, abbahagy­tam az írást, mert minden erőmre szükségem volt, nehogy elsírjam magam ez előtt az anyuka előtt. Hogyan lehetséges ez?

Mit tesztek értük a projekt keretében?

Ételt, tejet és főleg babákat, játékokat osztunk szét, lámpákat, ruhákat, aminek mindenki örül. Igyekszünk szeretni őket és gondoskodni róluk, ahogy magunkról szoktunk.

Félelemmel, aggódva, de tisztelettel követjük figyelemmel ezeket a gye­rekeket, úgy mondanám, hogy „az őrangyalaik látják a Mennyei Atyát”. Amikor „Ha szeretsz engem, akkor válaszolj nekem” kisfiúval vagyok, nehezen tudok mosolyt csalni az arcára. Szégyellős és visszahúzódó. Hosszú idő után engedi csak, hogy a karomba vegyem, 6 vagy talán 5 éves… senki sem tudja. Törékeny és könnyű, akár egy tollpihe. Ezek a szemek… mit láthattak eddig? Hangja is alig. Ahogy viszont a gyerekek meg­látják a focilabdát és a futballdressze­ket, amiket az olaszországi Priverno Futball Akadémiától kaptak, csillogni kezd a szemük. Örülnek, mert érzik a feléjük áradó szeretetet. A szomorú tekintetek hamar megváltoznak…

A projektnek hála, sok emberhez eljut a segítség.

Így van, és az iskola az egyik ilyen hely. Itt nagyon rossz körülmények vannak, minden apró adománynak nagyon örülnek. Az iskolának nin­csenek falai, csak sérült iskolatáblái. A tanárok mind önkéntesek, akiknek csak havi 50 eurót tudunk adni. Az alapvető felszerelések, bútorok is hiányoznak, nincs internet sem.

Ez az iskola a Mae La nevezetű menekülttáborhoz van közel. Aztán eljutottunk még Gasparba, egy apró falucskába, és egy másik helyre is, amelyiknek neve sincs. Összesen körülbelül 200-250 embernek tudunk így segíteni.

Mi indított téged arra, hogy tegyél ezekért az emberekért? Mit jelent számodra, hogy részt vehetsz a projektben?

Úgy érzem, hogy a szeretet szentélyé­ben vagyok, egyfajta katedrálisban, amilyenről Ferenc pápa is álmodik. Évekkel ezelőtt ígéretet tettem, hogy őket a saját népemnek tekintem és sose hagyom magukra. A minket körülvevő gonosz óceánjában a szere­tetcseppek iskolája előtt újra meg újra megújítom ezt az ígéretemet.

Összeállította: Kovács Bertalan

Forrás: focolare.org

Fordította: Horváth Viktória

Fotók: Luigi Butori albumából (3)

Új Város – 2016. január