„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66, 13) Detail of a mother and child depected in stained glass. From St. Paul’s Church (1749), Halifax, Nova Scotia.

 

Isten gyengéden szeret

 

Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.

Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket, ahol kiábrán­dulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett min­dent újrakezdeniük.

Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a terrorcselekmények vagy az emberte­len kizsákmányolás áldozatai. Körülöt­tük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokalip­tikus események szemtanúi vagyunk.

Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodá­sában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya, aki ölébe veszi gyermekét és megvi­gasztalja. Ki kell nyitnunk a szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk gyen­géd szeretetét irányunkban, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpró­báltatások közt élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is megvi­gasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).

Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt, így ír: „Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet mind­azért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek minden­kit, aki beteg és magányos.

Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.”¹

Különböző egyházakhoz tartozó testvé­reinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német ökumenikus csoport válasz­tott, hogy ez az ígéret egész év folyamán kísérjen bennünket.

Fabio Ciardi

Fordította: Reskovits Ágnes

¹ Chiara Lubich, Elmélkedések, Új Város, Budapest 2008, 19.

 

Fotó: © Depositphotos.com/ Verena Matthew

Új Város – 2016. február 22 Új Város – 2016. február