ÉLŐ VÁROS

Prokopp Katalin

„Olasz a téren”, ez volt a világszerte, évente meg­tartott „Olasz nyelv hete” témája 2008-ban. Ennek keretében vettem részt egy több­napos, roppant érdekes szemináriumon, amelyen közösen fedezhettük fel, hogy a tér nem csupán építészeti fogalom, hanem a hétköznapi élet számos – ha nem összes – részének katalizátora.

Személyes, üzleti, kulturális és politikai találkozások színtere, és ezzel a nyelv formálódásának helye. Szeptember két utolsó hétvégéjén két ideiglenes Tér került fel Magyarország térképére: a Szerzetesek Tere és a Tágas Tér Fesztivál. Volt szerencsém részt venni mind a budapesti, mind a szegedi rendezvényen. Új kezdeményezésekről van szó, és a résztvevők sokan azt remélik, hogy ilyen eseményekre többször is sor kerül majd. A szervezők – az első esetben szerzetesek és a körülöttük élő közösségek, a másiknál különböző felekezetek lelkészei és tagjai – hónapok óta, kitartó önkéntes munkával készítették elő ezeket a remek és nagyszabású eseményeket, ahol úgy éreztük, túlcsor­dul az élet. Számos kezdeményezés és produkció is bemutatásra került. Engem mégsem ez kapott meg leginkább, hisz a fesztivál- és bulikultúra virágzását éli kis hazánkban, tehát ilyenre, legalábbis mennyi­ségileg, máshol is rátalál az ember. Nehezen tudom elhitetni azzal, aki nem volt kinn, de őszintén mond­hatom, mindkét többezres együttléten szívmelengető­en családias, közvetlen légkört tapasztaltam. Rácso­dálkozás és egymásra találás volt a Szerzetesek Terén a Sapientián tanító domonkos nővérrel, a református bencés szerzetessel, a piarista gimnáziumba járó lelkes fiatal „újságíró” lánnyal, a Tágas Téren pedig a papír­préselést bemutató karitászossal, a terményeit áruló gazdával, az evangélikus „Oázisban” meleg teát kínáló, beszélgetésre nyitott lelkes középkorú hölggyel. A szegedi fesztivál a nevét a zsoltárostól vette, aki arról beszél, hogy tágas térre hívott ki minket az Úr. Tehát Ő kapcsolt minket össze, az Ő gyerme­keivel, testvéreimmel való sok találkozás öröme és mélysége töltött fel. Pár hónapja hosszú évek után visszaköltöztem Budapestre. Igyekszem visszaszokni a mindenki rohan, nem ismerem, nem szólok hozzá életstílushoz. Valahogy nem akaródzik. Rámosolygok a mellém lerogyó hölgyre, aki majdnem elbukott a 7-es busz lépcsőjén, megkérem a fiatalembert, emelje fel a bőröndöm. Azért próbálom magam visszafogni, társadalmi beilleszkedés, miegymás. Bezzeg eddigi lakóhelyemen úton-útfélen ismerősbe lehetett botlani! – ismételgettem magamban, kissé bosszúsan. Mígnem tíz napja álmos képpel felszálltam a metróra, leültem volna, ha meg nem látom egy kedves baráto­mat. És elindult a lavina, azóta nem telik el két nap, hogy földön-vízen-levegőben ne ismerőssel utazzak együtt. Valaki rám kacsintott, hogy tudjam: minden­hol lehet tereket kialakítani, hogy azokon alakíthassuk egymást!

© Depositphotos.com/ Potapova Valeriya

Új Város – 2015. október