Ezres tömeg várakozik a Keleti pályaudvar aluljárójában. Odalépek egy családhoz, szóba elegyedünk, segítséget ajánlok, hálásan elfogadják. A napról napra épülő bizalomban megosztják történetüket.

M. negyvenöt éves szíriai férfi, aleppói illetőségű. Kurd gyökerekkel is rendelkezik, de anyanyelve arab. Musz­lim, mondandóit gyakran zárja az insallah1 kitétellel, az ég felé bökve mutatóujját. Autógépészeti mérnök, Aleppóban jól menő mű­helyt vezetett, kis- és nagyteherjármű­vek szervizelésével foglalkozott. Állí­tása szerint bármit megjavít. Mindene a munkája, családot nem alapított. Küldetéstudattal sorolja azokat a ta­lálmányait, amelyeket hazájában nem tudott megvalósítani. Angolsága rossz, műszaki tudásom csekély, csak kö­rülbelül tudom követni a fémfelüle­tek szennyeződésvédelmére, a vakok rádióhullám-alapú tájékozódására és egyebekre vonatkozó elképzeléseit. Mély meggyőződéssel hisz a találmá­nyaiban, reméli, hogy terveit az Eu­rópai Unióban keresztülviheti. Nem a pénz miatt, teszi hozzá, hanem mert Allah nem azért plántálta belé eze­ket a gondolatokat és ötleteket, hogy megtartsa őket magának. Bozontos szemöldök alatt ülő tekintete hol vad és elszánt, hol mélyen jóságos. Keze a legvaskosabb és legizmosabb emberi kéz, amit valaha láttam, szobrász véső­je után kiált. Keletiesen túlzó fogadko­zással nevez a testvérének, nehéz keze a vállamon, míg homlokon csókol.

Nem egyedül érkezett a Keleti pá­lyaudvar melletti tranzitba. Vele van negyvenhárom éves öccse, K., és an­nak harminchat éves felesége, A. is. K. kissé esetlen és tétova szellemképe robusztus bátyjának, minden pillanat­ban joviális nyugalommal szemléli a világot. Szíriában teherautó-sofőrként kereste a kenyerét, míg minden véget nem ért. Még hetekkel ezelőtt, Bulgá­ria egy hegyvidéki részén vándorolva lebucskázott egy hegyoldalban, nyírá­sos törést szenvedett. Bal lába sínben, jobb hóna alatt mankó. Egészségügyi ellátást nem kapott. A mankó kéz alatt huszonöt levába került, a sínhez ötven euróért jutottak hozzá később, miután K. már nem volt képes tovább gyalo­golni, és három napig vesztegeltek va­lahol Szerbiában. K. felesége, A. me­legszívű, kedves, mosolygós teremtés.

Szemével és kezével simogat minden­kit maga körül. Fodrászként dolgozott Aleppóban. Amióta vándorúton van­nak, ő nyírja a családot, és esetenként mellékeshez is hozzájut így. Három hónapos magzata a szíve alatt.

Két gyerekük is velük van. E. ti­zenegy éves lány, kedves teremtés, mosolygós és derűs, nyílt és simo­gató személyiség, akár az anyja. A négyéves fiú, a kis Z. vad és bizal­matlan. Gyerektekintete fásult. Nem tudod, de azt hiszed, el tudod kép­zelni, miért az. Belenézel azokba a szemekbe, és gyászolsz egy gyerek­kort. Egy nap elteltével engedi, hogy az ember megölelje, és amikor ma­gadhoz vonod, csak összeszorított szájjal nyeled a könnyeidet, mert nem érted a világot magad körül. Szemed sarkából látod a saját gyere­keidet is, a maguk önfeledt, boldog gyerekkorával.

Ők öten, és két hátizsák. Ez a két hátizsák a tulajdonuk. Az egyik félig tömve M. autógépészeti szakkönyve­ivel, egy váltás ruha, gondosan nej­lonba bugyolált családi fényképek a békeidőkből. Mutatják, ki él, ki halott, kiről nem tudni, melyik világban tar­tózkodik. És igen, van egy táblagé­pük is, folyton azon szervezkednek, Németországba szeretnének eljutni. Körülbelül tavaly ilyenkor hagyták el a hazájukat, Szíriát. Először a házukat bombázták le, a mai napig sem tud­ják, melyik oldal tette. Megmentették a romok alól, amit tudtak, majd be­költöztek M. műhelyébe, ott folytatták az életet, ahogy tudták. Állandó élet­veszély, porig rombolt infrastruktúra, időnként saría2. E., a kislány, akkor már második éve nem járt iskolába, az iskola és a közoktatás ugyanis szin­tén megszűnt létezni. Aztán amikor a műhely is találatot kapott, rettegé­sükben M. vezetésével még azon az éjszakán, illegálisan, papírok nélkül átlépték a szíriai–török határt. Nem mentek tovább, ott kerestek maguk­nak munkát a határ közelében. Kön­nyen ment, hiszen arabul, kurdul és törökül egyaránt beszélnek. Az volt a tervük, hogy ott húzzák ki, amíg véget ér a háború és hazatérhetnek újrakezdeni az életüket. Emellett M. többször megkísérelte kimenekíteni Aleppóban rekedt szüleit és húgát. Nem járt sikerrel. Időközben édes­apja egy eltévedt géppuskatűz áldo­zata lett. Nem tudják, ki és miért lőtt. Később elveszítették a kapcsolatot az otthoniakkal. A két férfi fél éve nem tudja, hogy édesanyjuk és húguk él-e még. Elhomályosodó tekintetük az ég felé fordul, ahogy ezt mondják. Insallah.

 Dolgoztak tehát Törökországban, talán valahol Antakya környékén, ha jól emlékszem. Az első munkáltató­jukat – akik persze feketén foglalkoz­tatták őket – öt hónap után hagyták faképnél, miután addig csak hiteget­ték őket fizetséggel, de pénzt nem lát­tak. Javarészt A. esetleges hajnyírásai hoztak némi jövedelmet, emellett pénzzé tették mindazt az értéket, amit otthonról el tudtak menekíteni. Így maradt mindössze két hátizsák­juk. Az új munkahelyükön második hónapja nem kaptak fizetést, amikor elegük lett az újabb, más típusú bi­zonytalanságból, és idén májusban elindultak Európa felé. Isztambulon, Bulgárián és Szerbián keresztül most értek Budapestre. Az út java részét gyalog tették meg, közel három hó­nap alatt. Fedél alatt nem voltak, há­lózsákjuk nincs. Csak a két hátizsák. Itt-ott alkalmi munkát végeztek, hogy a megcsappanó pénzkészletüket ki-ki­pótolják. M. azt igyekszik magyarázni, tudja, hogy Európa sem a paradicsom, de dolgozni akar, élni akar, bizonyíta­ni akar, és főleg azt akarja, hogy uno­kahúga és unokaöccse éljen. A csem­pészek rendkívül drágák, a maguk szakállára vándorolnak, és igyekeznek eljutni valahova, ahol munkával em­berhez méltó életet élhetnek. És végre E. is járhat iskolába, és talán Z. szemé­be is visszatér a gyermeki csillogás.

Insallah.

Terbócs Attila

1 Jelentése: Ha Isten akarja. A muszlimok akkor használják, amikor annak a reményüknek akarnak hangot adni, hogy valami meg fog történni.

2 Az iszlám jogrend, vezérelv az életben. A szélsőségek előretörésével sok helyen századokkal ezelőtti kötöttségekre kényszerít.

Fotó: Flickr / EadaoinFlynn

Fotó: Merényi Zita (2)

Új Város – 2015. október

T á r s a d a l o m  – MENEKÜLTEK