Sokak barátja: Don Bosco
ÉVFORDULÓ
Mauro Mantovani
Sokak barátja: Don Bosco
Életét a gyermekeknek és a fiataloknak szentelte, kreatívan és teljes erőbedobással dolgozott értük.
Ebben az évben ünnepeljük a Torino közeléből származó Bosco Szent János, „a fiatalok szentje” születésének (1815. augusztus 16.) kétszázadik évfordulóját. Ő hozta létre a Szalézi Társaságot és szervezeteit, a Segítő Szűz Mária Leányai rendet, és a Szalézi Munkatársak Egyesületét. Hatására ezeken a szervezeteken túl egyének és csoportok széles köre köteleződik el azóta is a „fiatalok megmentésére”.
„Da mihi animas, cetera tolle!” – ez volt életprogramja. Ezeket a szavakat a Teremtés Könyvében találjuk, Szodoma királya szólt így Ábrámhoz:„Add nekem az embereket, a zsákmányt tartsd meg magadnak!” (Ter 14,21). Ezt Bosco atya így értelmezte a maga számára: „Uram, adj nekem lelkeket, és minden mást vegyél el tőlem!” Úgy tekintett erre a kérésre, mint a legfontosabb alapelvre, de ebben nem volt semmi spiritualizálás, hiszen egy olyan lelkipásztorról van szó, aki egész életét Istennek és a fiataloknak szentelte, mindenekelőtt a legszegényebbeknek és a kirekesztetteknek.
Az „animas” latin szóval a keresztény nyelvezet az embernek a lelki részét írja le, mely az időben létezik, de halhatatlan: „Ha megmented lelkedet – írta a szent –, akkor minden rendben van, és egész életedben örömödet leled ebben, de ha nem erre törekszel, akkor elveszted lelkedet és testedet, Istent és a Mennyországot is.” Az egész embert vette célba: a személyt, aki – bármilyen helyzetben legyen is – magasztos és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkezik, mert Isten teremtette és szereti. Úgy tekintett az emberre, hogy az nyitott a többiekkel való kapcsolatra és a transzcendenciára, ahonnan származik és ahová tart. Bosco atya lelkipásztori tevékenységének és szenvedélyes nevelésének ez volt a lényege: „Az ifjúság javát szolgáló dolgokban a meggondolatlanságig is elmegyek.”
Bosco atya öröksége kétszáz év után is aktuális: bizalom a fiataloknak.
Lent: Don Bosco szobra Kambodzsában, a szalézi fiatalok találkozója a szent szülővárosában, és egy oratórium Bejrútban. |
Különleges érzéke volt ahhoz, hogy konkrétan cselekedjen és figyeljen az „idők jeleire”, így felkészülten reagált minden helyzetre. Meg volt győződve arról, hogy az Úr megmutatkozik a sürgős helyzetekben is. Úgy tekintett a fiatalokra, mint „az emberi társadalom legsérülékenyebb és legértékesebb részére” és alkalmazta a szeretetteljes „titok” kifejezést, ami alatt jelenlétet, „közelséget” értett, mely képes barátságot és olyan családias környezetet teremteni, ahol mindenki otthon érzi magát. Az oratórium a fiatalok számára „befogadó otthon, evangelizáló plébánia, életre felkészítő iskola, olyan udvar, ahol barátok találkoznak egymással, és az élet vidám.”
A fiatalok így a szerzetesek életének főszereplőjévé válnak. Kísérik őket hivatásuk kiérlelődésében, abban, hogy evangelizáljanak környezetükben és családjukban, ajándékozzák önmagukat, példaképül szolgáljanak barátaiknak, és egy igazabb és testvéribb világot építsenek. Azoknak a szaléziaknak, akiket elsőként küldött 1875-ben Argen-tínába, 12 évvel halála előtt a szent azt tanácsolta, hogy foglalkozzanak a fiatalokkal, fogadják be mindazoknak a népeknek a kulturális értékeit és gazdagságait, amelyekkel találkoznak, és osztozzanak az emberekkel aggodalmaikban és reményeikben egyaránt.
Bosco atya is Avilai Szent Terézzel együtt vallotta: „semmi ne zavarjon”, ez meghívás volt számára, hogy mindig Istenben bízzon és ne bátortalanodjon el a nehézségek láttán, higgyen – Szalézi Szent Ferenc nyomdokain járva – az ember természetes és természetfeletti erőforrásaiban, és ne titkolja a gyengeségeit és a korlátait. Mélységesen szerette az egyházat és a pápát, akkor is, ha ebből sok baja származott.
Don Bosco, a „fiatalság atyja, tanítómestere és barátja”, híres a „jó keresztények és tisztességes polgárok” pedagógiai megfogalmazásról is. Ő a „munka szentje” és a „tanoncok pártfogója”. Ő hozta létre elsőként a kiskorúak munkaszerződését, melyet a fiatal tanoncok védelmében írt alá. 1842- től fogva figyelemmel kísérte a tanoncok műhelyeit Torinóban. Esti, hétvégi és nappali iskolákat alapított, ezenfelül tanodát indított be cipészek, szabók, könyvkötők, asztalosok, nyomdászok és kovácsok számára. 1851-ben születtek meg az első olyan munkavállalói szerződések, melyeket a munkaadók, a munkavállalók és Bosco atya is aláírtak. Arra kötelezte az atya a munkaadókat, hogy a fiatal tanoncokat csak a saját szakmájukban alkalmazzák, és ne szolgaként vagy alantas munkát végző személyként. Kikötötte, hogy helyreigazítani csak szavakkal lehet és nem veréssel. Gondot viselt a fiatalok egészségére, arra, hogy legyen pihenőnapjuk, és mehessenek éves szabadságra. Elvárása volt, hogy a fizetés növekedjen, mert a tanoncok a harmadik és utolsó évben már igazán dolgoztak. Meggyőződése volt, hogy a tevékenységen keresztül nem csak Isten teremtő munkájában vesz részt az ember, hanem saját magát is egyre jobban alakítja. Ezért tartotta annyira fontosnak a munkát. Mennyire időszerű ez ma is! Prófétai megsejtése volt, hogy egyesíteni kell a képzést és a nevelést, a nevelésnek a társadalom átalakításában játszott alapvető szerepe miatt.
Don Bosco kétszáz év után is fontos kulturális és pedagógiai örökséget hagyott ránk. Arra ösztönöz, hogy a jelenlegi nevelési szükséghelyzet ellenére tekintsünk bizalommal a fiatalokra. Olyan életkorban vannak, amikor alapvető döntéseket kell hozniuk jövőjük, de a társadalom és az egyház jövőjét illetően is, ezért joguk van ahhoz, hogy hiteles példaképeik legyenek, akik reményt adnak az előttük álló jövőhöz, amit építenek.
* Szerző, Mauro Mantovani, Szalézi szerzetes, a Pápai Szalézi Egyetem Kommunikációs és Társadalomtudományi Karának rektorhelyettese
Forrás: CN 2015/1–2
Fordította: Tóth Judit
Fotó: CN (5)
Új Város – 2015. május