HÚSVÉT

Prokopp Katalin

Kollégám tegnap – egy intenzív, problémákkal, megoldáskereséssel és feszültségekkel terhes munkanap vége felé – belépett az irodába, ahol harmadmagammal dolgoztam, és fáradt arcunkra utalva megállapította, túl szomorúak vagyunk, mosolyogjunk, ne törődjünk a bajokkal, gondolkodjunk pozitívan!

Miért is van az – kérdeztem magamtól –, hogy, bár én is szeretek a tavasz eleji napokon belefeledkezni a madárcsicsergésbe és rügyfakadásba, most mégsem meggyőző számomra a kedves biztatás? Általában is úgy látom, csak felszínes és időleges válaszokat ad az embereknek ez az immár mindenhonnan előbukkanó „legyünk optimisták, happyk, koncentráljunk a jóra” szemlélet.

Közvetlen környezetünk és a nagyvilág – mit sem törődve ezzel a filozófiával – megdöbbentő tettekkel, eseményekkel hozza be mindennapjainkba a szenve­dést, és azt a szenvedést, amit ember embernek okoz. Épp amikor ezeket a sorokat írom, hitetlenkedve és zavartan jelentik be német politikusok és a megingat­hatatlan szaktekintélynek számító Lufthansa vezetői: minden jel arra mutat, a másodpilóta szabad dönté­sének köszönhető a repülőgép-katasztrófa, százötven embertársunk tragikus halála. Nem hagy bennünket hi­degen a hír: teljes szívből szánjuk az áldozatokat, a piló­tát és a létbizonytalanságot, ami emberi végességünkből fakad. Ahogy Simone Weil írja, az ember végességében úgy gondolja, mindent ellenőrizhet, uralhatja a földet tökéletes technológiájával, de tehetetlenül áll az emberi tényező előtt. Az emberi, az embertelen, ember-alatti, vagy kevesebb-mint-emberi tényező előtt.

Húsvét napjait éljük, amikor egymás után, alig három nap leforgása alatt elevenítjük fel a szenvedés és az öröm titkának csúcsát. Külső szemlélő is megállapít­hatja: nagypénteken (és virágvasárnap a passióban) mi, keresztények olyan szövegeken elmélkedünk, melyek bemutatják, milyen iszonyatos embertelensé­gekre képes a civilizált ember, milyen szenvedéseket okoz testvérének. Nagyszombat estéjén és húsvét vasárnap viszont az élet győzedelmeskedik és a húsvéti idő olvasmányai a megújulás és találkozás mélységes felszabadult öröméről tanúskodnak.

Az Üdvözlégy végén így fordulunk Máriához: „… imádkozz érettünk… halálunk óráján”. Chiara Lubich egyik elmélkedésében hozzáfűzi: „és minden halálunk óráján.” Nap mint nap sokszor meghalunk, és bátorság kell hozzá, hogy a bennünket és másokat érő halálo­kat ne próbáljuk kiiktatni még a tudatunk zugaiból is, hanem merüljünk meg bennük, és a szeretet erejével támadjunk föl és ki belőlük. Annyiszor megéltük, hogy ez az egyedüli út, mely valóságos elégedettséggel tölt el, és mindig új horizontokat nyit meg előttünk. A születés és növekedés a természet rendjében is csak áldozat árán lehetséges. Halál és élet: egy titok két oldala. Akkor talán nem baj, ha szomorú és fáradt az arcunk a nap vége felé, hisz csak néhány óra, és eljön a hajnal.

© Depositphotos.com/ Ricardo Reitmeyer

Új Város – 2015. április