Bohán Zoltán, informatikus

Eddigi életem felét külföldön éltem le, és tavaly, amikor újra hazakerültem húsz év után, elcsodálkoztam, hogy a locsolkodás már nem mindenkinek olyan egyértelműen fontos, de lehet hogy csak szégyenlősségből.

Nem régóta Szegeden élek és itt újból felfedeztem ennek a hagyománynak az örömét és fontosságát az emberek közötti kapcsolatok ápolása szempontjából.

Húsvét hétfőn reggel elmentünk egy ismerős családhoz, ahol a kisebb-nagyobb lányok már ünneplőben várták a locsolókat, akik nem is várattak magukra. A fél óra alatt, amit ott töltöttünk, majdnem tíz fiú fordult meg náluk, két évestől kezdve ötven évesig. Ezután még elmentünk néhány helyre és mindenki örömmel fogadott bennünket, nem beszélve arról, hogy nekünk milyen boldogságot jelentett leülni és nyugodtan váltani néhány szót.

Lehet, hogy csak egy egyszerű hagyománynak tűnik, de kultúránk része. Ezeknek a hagyományoknak az elvesztése, az elmagányosodáshoz vezet és a virtuális világba léptet be, ahol a személyes kapcsolatok egyre inkább háttérbe szorulnak. Vigyázzunk, nehogy kiselejtezzük ezeket a régi tárgyakat mint a „kölnis üveg” és a „piros tojás”, mert nincs helyettük más!

Ha az apuka nem viszi el locsolkodni a fiát, vagy az anyuka nem fest tojásokat a kislányokkal, a gyermekeink lesznek szegényebbek és majdan ők sem fogják tudni, mit adjanak tovább, mert ezek mind eszközök, hogy megtanuljanak kapcsolatokat építeni, egy lehetőség a szeretet továbbítására: beporosodott kapcsolatok újraélesztésére, rég nem látott családtagok vagy barátok felkeresésére. Ezeken az alkalmakon keresztül is érzik a gyerekek, hogy egy nagyobb közösség részévé válnak, felfedezik, hogy kikhez tartoznak. A munkahelyemen is meglocsoltam kolléganőimet és ott is egy lehetőség volt beszélgetésekre, új kapcsolatok teremtésére. Először mindenki kicsit meglepetten nézett rám, de aztán az első zavart pillantások után, örömteli mosollyal fogadták.

Egy lehetőség

Nézőpont – Hagyományaink

Új Város – 2014. május