MŰVÉSZET KÖZÖSSÉGBEN (1)

Tóth Pál

A művészetről alkotott képéről vall és az alkotás műhelytitkaiba vezet be Ivacson Erika szobrászművész, a nemzetközi Centro Ave Arte központ tagja.

IVACSON ERIKA 1975-ben született Gyergyószentmiklóson. 1994-ben Sepsiszentgyörgyben a Művészeti Gimnáziumban érettségizett. 2006-ban a firenzei Szépművészeti Akadémián szobrász diplomát szerzett. A diplomamunka címe: Szimmetria és Aszimmetria – Kapcsolat a szobrászat és az építészet között. 2003 óta a Centro Ave Arte tagja. A szobrászati, festészeti és építészeti alkotóműhely székhelye a Firenze mellett Loppianóban található. 1961-ben alapította néhány művész. Elsősorban templomok, kápolnák és magánépületek restaurálásával és díszítésével, valamint újak tervezésével foglalkozik. (www.centroavearte.it)

 

Az művészeket az ember úgy képzeli el, hogy az ihlet köré szer­vezik az életüket, ha jön az inspirá­ció, akár nem is alszanak. Te rende­zetten, munkaidő szerint dolgozol. Hogy lehet az ihletet korlátok közé szorítani?

Ihlet nélkül nehéz lenne művé­szetről beszélni, hisz az ihletett pil­lanat az, ami arra készteti a művészt, hogy feltétlenül alkosson. Számomra nincs ellentmondás az ihlet és a rend között. Sokan azt tartják, hogy a mű­vész rendetlen, furán öltözik, én in­kább azt mondanám, hogy az ihlet a művész személyiségén keresztül lát napvilágot, és ez nagyon jól meg­egyezik bármelyik művész személyes rendjével.

Munkáim nagy része megrendelés­re készül, tehát nagyon kevés az olyan alkotás, amire „elegendő” időm lenne ahhoz, hogy spontán megszülessen, és utána megtalálja a helyét. Legtöbb esetben nagyon szoros a határidő, sür­gősen kell teljesítenem egy-egy meg­rendelést. Az első reakcióm ilyenkor az ijedelem, és nagy a kísértés, hogy kapásból lemondjak róla, de pontosan ez a kényszerítő helyzet segít, hogy beleugorjak, ráhagyatkozzak arra a művészi hivatásra, amire tudatosan mondtam igent annak idején. Mindig megtapasztalom, hogy ez sosem hagy cserben, csak a helyemen kell marad­nom, és teret kell adnom neki, hogy felszínre jöhessen. Ezek krízises idő­szakok, mert persze én is abban a men­talitásban nőttem fel, hogy szükség van időre és ihletre, de aztán rájöttem, hogy ezt is lehet irányítani, olyan ér­telemben, hogy nem támaszkodom rá. Hisz ez egyféle elvárás lenne a részem­ről, mert úgy kényelmes. Az inspirá­cióra való várakozásról „lemondás” konkrét, és abból fakad, hogy legin­kább adni szeretnék, azt szeretném, hogy az életem ajándék legyen a körü­löttem élőknek. Erre alapozva megta­láltam egyféle rendet, harmóniát.

Nagyon elterjedt nézet manapság, hogy az igazi művészet liberális és lázadó. Tényleg ilyenek a művészek?

Ahhoz, hogy bárki művészként te­vékenykedjen és fejlődjön, folyamato­san meg kell ismernie önmagát, szem­benézni a képességeivel, a korlátaival. A művészet egy apró részlet a művész lelkéből, következmény egy nagyobb lépés, választás után. Minden ember választ az életben, eldönti, hogy mi­lyen irányba haladjon. A liberalizmus is egy ilyen döntés. Nehéz lenne a sza­badságot az egyenlőségtől és a testvé­riségtől elválasztani, tehát ha a saját szabadságomat úgy élem meg, hogy ezzel meggátolom mások szabadságát, akkor hol a testvériség?

Ahhoz pedig, hogy én teljesen sza­badon cselekedjek, először önmagam rabságától kell megszabadulnom, ami sokféle formában jelentkezhet. Törek­vésem a belső szabadság elérése, ami segít, hogy bármilyen körülmények között, vagy bármilyen nyelvezetű művészeten keresztül el tudjam érni, hogy szabadon és teljesen kifejezzem önmagam.

Utaltál arra, hogy legtöbb mun­kád megrendelésre készül. Nem probléma, amikor egy másik ember elképzelésével kell összhangba hozni a tiédet?

Bevallom, az elején nagyon is an­nak tűnt! De a kitartás, a művészi hi­vatással szemben érzett felelősségérzet segített átlépni a szakadékon, és meg­tapasztalni, hogy a megrendelés egy olyan lehetőség, ami nemcsak kény­szerítő erejű, hanem segít felszínre is hozni azt a többletet, ami ezek nélkül a körülmények nélkül nehezen tudna megmutatkozni.

Mi ez a többlet? A munkám fo­lyamatának a legérdekesebb szaka­sza, ami nemcsak azt teszi lehetővé, hogy belépjek egy más látásmód­ba, amit talán teljesen eltaszítanék, vagy nem értenék vele egyet, hanem hogy azt magamévá is tegyem, és elvetés nélkül átalakítsam. Minél erősebb a konfliktus, amin uralkod­ni tudok, annál nagyobb a szépség, ami megmutatkozik, felszínre tör, és magában foglalja a megrendelő elképzelését, akkor is, ha teljesen másképp, mint ahogy eredetileg elgondolta.

Az a tapasztalatom, hogy ez nem­csak abban segít, hogy egyszerűen álljak hozzá a művészi munkához, hanem egyre inkább megerősíti azon meggyőződésemet, hogy az alkotás gazdagít engem, és nemcsak művészeti szempontból!

A Fokoláre Mozgalom közössé­gi lelkiségétől inspirálva a Centro Ave Arte-nál közösségi szemlélet­ben alkottok, mégis megmarad az egyéni jelleg is. Mit jelent neked a kapcsolat a többi művésszel?

A művésznek van egy belső szenté­lye, ahol nem csak a kapott informá­ciók, tanulmányok, hanem a művész teljes lénye, egyénisége összeforr, és a jelenben a műalkotáson keresztül ez ölt konkrét formát. A művészi hajlam érthető módon általában az individu­alitás irányába vezet. Formát próbálok adni legtöbb esetben egy érzelemnek, gondolatnak, ami még bennem is alig van születőfélben. Ezt nehéz csak úgy piacra vinni.

Mit jelent számomra közösségben alkotni? Mintha a sima autóutat fel­cserélném autópályára!

„Ha én nyitott vagyok, befogadok bármiféle kritikát, akkor sok minden letisztul, és felszínre jöhet a jelen teljessége.”

Az inspiráció csak egy embertől jön, legalábbis a mi tapasztalatunk az, hogy nem azzal éljük meg az „ahol ketten vagy hárman” evangéliumi éle­tet művészként, ha összeülünk, és ket­ten egy műalkotást készítünk. Hanem mikor van egy ötleted, gyakran érzed belül, hogy miről van szó, de még nem látod a végleges formáját. Bizonyos ér­telemben próbálsz neki formát adni, de érzed, hogy ez még nem a végleges, de teszel egy lelki lépést, és megmu­tatod a másiknak. A művész számára ez mindig egy ugrás a sötétbe, mert olyan, mintha már idő előtt elenged­néd. Egyféle elszakadás ez, mint a szü­lőnek, mikor a kisbabáról még nem tudni, fiú lesz-e vagy lány, hiányzik az identitása, és a szülő megérti, hogy a gyermeke nem az övé, hanem Istené. Ugyanez történik a műalkotással is, mindenki elmondja, mit gondol, „hű de csúnya”, „nézd a haját”, és ez fáj az embernek, mert a saját alkotása. De tudja, azért mondják mindezt, hogy a gyerek szebb legyen.

Ha én nyitott vagyok, képes, hogy befogadjam, magamévá tegyek bármi­féle kritikát, akkor megadom a lehető­séget, hogy már az elején sok minden letisztuljon, és felszínre jöhessen az, ami nemcsak a múlt tapasztalatának a gyümölcse, hanem a jelen teljességét is magában foglalja. Ez a halál-élet-halál-élet dinamikát jelenti, és talán a legszebb élmény az egész alkotásban.

„A művész belső szentélye a műalkotáson keresztül ölt konkrét formát.”

Hogyan jut kifejeződésre a műal­kotásban az igazság, a szépség, akár maga Isten? A nem istenhívő művész is szólhat Istenről?

Szerintem ez mindenképp bennünk van, legyen tudatos vagy önkéntelen, és az, hogy milyen úton jön felszínre, az mindegy. Majd az idő gondoskodik róla, hogy az alkotás megmarad-e vagy sem, tehát én emiatt sosem aggódom.

Láttam olyan emberektől is remek­műveket, akik egyáltalán nem voltak hívők. Szükségünk van egymásra, hogy előre tudjunk haladni az igazság felé. Ha nem is akarjuk Istennek hív­ni, akkor is mindannyian Őt keressük, szükségünk van rá, mert bennünk van, az Ő hasonmására vagyunk teremtve. Ezt a pecsétet mind önmagunkban hordozzuk, és bármilyen műalkotás születik meg, a művész azt adja, ami halhatatlan: az emberi lelket. Ez látszik a történelem folyamán, hisz az, ami magába foglalja ezt a dimenziót, az megmarad, nem múlik el.

Új Város – 2015. március