A fenyők és a gyanta illata csiklandozta az orrukat. Ekkor azonban egy fácánma­dár hamisan rikkantott, és ez megtörte a varázst, a diákok kinyitották a szemü­ket. „Milyen kár – szomorkodott az egyik kisnyúl –, minden olyan szép volt!”
„Le vagytok nyűgözve, ugye? Felfedez­tétek a csönd lakóhelyét! És ezt nézzé­tek!” – mondta a bagoly és rámutatott a napsugarakra, amik a harmatcseppeken ezer darabra törtek. Ekkor azonban kü­lönös zajt hallottak. „Vigyázzatok! Valaki közeledik. De ne féljetek, inkább ma­radjatok csöndben, és nyissátok tágra a szemeiteket!” A bokrok közül egy igazi őzgida jött elő, nagy fekete szemekkel! Mindenki csodálkozva és boldogan néz­te. „Rendben, mára elég is. Az órának vége, menjünk vissza a rétre” – mondta Bulcsú, a bölcs bagoly, miközben a sor végére a gida is beállt. „Vége? És mit tanultunk?” – kérdezte Brumm, a med­vebocs értetlenkedve. „Megtanultatok rácsodálkozni a világ szépségeire!” – vá­laszolta a bagoly. Mindannyian egyetér­tően bólogattak és szeretettel néztek a kissé türelmetlen medvére. „Gyakrabban kellene iskolába jönnöd” – tanácsolta Bulcsú, a bagoly a kis bocsnak: „Szüksé­günk van rád!”