Mekkora az ember?
Élő forrás KAPCSOLATBAN
Klaus Hemmerle
A gyerekeknek jobb mércéje van saját nagyságuk mérésére, mint a felnőtteknek. Ők nem csak semleges számokhoz, méter- és centiméter-vonalakhoz mérik magukat, hanem apához és anyához, hogy derékig, nyakig érnek, majd a fejük fölé nőnek.
Az ember az Isten szívéig ér akkor is, ha a padlón van, amikor megtapasztalja, milyen kicsi is… |
Mekkora az ember? Ha – mint legbelül – valóban gyerek, akkor nem objektív adatokhoz méri magát, hanem Istenhez. Akkor viszont valóban igaz a válasz, hogy csak por. Por a Végtelen előtt. De még ez a válasz is nagyon felnőttes, amely méterekkel és centiméterekkel mér. Biztos, hogy szükséges is, ahogy a méterben mérést sem szabad a viszonyításnak kiszorítania. De ez a mérték egy harmadik, amelyhez a gyermek és a felnőtt egyszerre mérheti magát – mégis egymáshoz mérni magukat több mint csak egy harmadikhoz. És ugyanígy az összehasonlítás a Semmi és a
Végtelen között sem a legközvetlenebb, a legemberibb, a legistenibb mértéke Isten és Ember összehasonlításának. A kérdésre – mekkora is az ember – a „legigazabb” válasz ez: az ember nagy, Isten szívéig ér.
Maradjunk még a magát a szüleihez mérő gyermek képénél. A gyermek sokszor lábujjhegyre áll, hogy még nagyobb legyen. Az embernek is
lábujjhegyre kell állnia, hogy Isten szívéig érjen? Neki is – a filozófiából vett kifejezéssel élve – transzcendálnia kell magát?
Azt hiszem – nem. Sőt, úgy gondolom, pont ellenkezőleg. Isten szívéig ér akkor is, ha a padlón van, amikor megtapasztalja, milyen kicsi is, amikor már csak kiáltani tud: húzz ki a sárból, emelj fel,
tarts a szívedhez!
Isten tehát valóban ragaszkodik végtelen nagyságához, ahhoz, hogy nem vagyunk mérhetők hozzá?
Ha ezt nem ismerjük el, akkor nem ismertük meg Őt. Így igaz.
A puszta igazság nem a teljes igazság, főként nem Istennek.
Mit jelent ez? Isten maga szeretett volna értünk „a padlón lenni”. Olyan valaki lett, aki elfogadást, szeretetet, könyörületet kér tőlünk. II. János Pál pápa egy írásában Isten, mint Mozgató irgalmáról ezt mondja:
„Az ima, a könyörgés, a segítségért kiáltó kérés és a »földön hajlongó« köszönet alázatos, de nem aláz meg. Mert az imánk a jászol és a kereszt óta – ahogy a jászol és a kereszt tovább él a legkisebben és a legszegényebben, akik részei az egy Krisztusnak, akik az egy Krisztus jelene – válasz Istennek, aki a szívünkhöz akar férni, az Istennek, aki kér, megköszön, aki kopog, hogy vendégünk lehessen. Az ima azonban nemcsak válasz Isten első, uralkodóként teremtő szavára, de válasz a minket kereső, minket »igénylő« szavára is.”
Forrás: Klaus Hemmerle: Dein Herz an Gottes Ohr. Einübung ins Gebet
(A szíved Isten fülénél. Az imádság begyakorlása). Neue Stadt, 1999.
Fordította: Sudár Balázs
Új Város – 2014. november