Mindannyiunk életében szembesülünk az időskor, az idősödés nehézségeivel, küzdelmeivel, de örömei­vel is. Van, aki azért, mert maga is ebben az időszakban él, van, aki pedig azért, mert a környezetében élő idős szülőről, házastársról vagy másvalakiről gondoskodik. Lassan húsz éve dolgozom az idősellátásban mentálhi­giénés munkakörben, és látom, hogy valóban nem min­dig könnyű megélni az időskorral járó veszteségeket. Gyakran visszhangzanak bennem ezek a mondatok:

Engedjük, hogy az idős ember is adhasson és kaphasson. Fotó: CN

„Majd megtudja maga is, ha megöregszik.”; „Milyen sok szép is volt az életemben!”; De sokat kellett küzdenem,” stb. És ezek mind igazak is. Sokan sokfélék vagyunk. Mindenkinek van egy útja, amit be kell járnia, hogy cél­ba érjen. Hosszú szakmai tapasztalatom kapcsán sokszor elgondolkodtam azon, mi lehetne a helyes gondozói ma­gatartás az idős személyt ápoló szakember vagy család­tag részéről? Jómagam is elkísértem már a szüleimet éle­tük utolsó szakaszán. Azt mondhatom, hogy nem lehet és nem is szabad abszolút biztos állításokat mondani. Egy dolgot mégis szeretnék kiemelni, ez pedig a túlgon­doskodás, ami talán leginkább árthat az idős embernek, de az ápolónak is. Amikor a kisgyereket elkezdjük segí­teni abban, hogy önállóan egyen, nem gondolunk arra, hogy lecsorgatja a ruháját a kanál étellel, hanem örü­lünk, hogy megfogja az eszközt, ha kicsit ügyetlenül is. Így van ez az idősödő embernél is, aki bizony egy­re ügyetlenebbé is válhat, de nem biztos, hogy min­dig helyette kell tökéletesen megcsinálnunk a dolgokat. Ne akarjuk a mi lelkiismeretünket jobbá tenni azzal, hogy megtettünk mindent. Gondoltunk-e már arra, men­nyire fontos, hogy a másik, az idős ember is megtegye a részét. Neki is le kell írni egy ívet, ami lehet, hogy néha egy igazi megtisztulás. Hagyjuk, hogy az idős ember is adhas­son életének legértékesebb szakaszában valamit magából, szerethesse azt, aki mellette van. Hiszem, hogy megtalál­hatjuk azt a mozdulatot, amire kölcsönösen szükségünk lehet egy ilyen élethelyzetben.