Bíró László püspök negyven éves papi és húsz éves püspöki szolgálatát ünnepelte Kecskeméten sok-sok családdal együtt. Ennek kapcsán kérdeztük az elmúlt időszak néhány pillanatáról.

 

  Püspök atya, te nagyon sok családdal vagy kapcsolatban, mégis mindegyik azt tapasztalja meg, mintha egyetlen lenne számodra. Ezt hogyan „csinálod”?

 Nem tudom. A Jóisten erre használ. Nincs ebben semmi érdemem. Az biztos, hogy nem szeretnék semmi papi nyájasságot magamra venni. A régebbi ismerősöket név szerint tudom megjegyezni, a fiatalabbakról meg tudom, hova tartoznak. Sokaknak a küzdelmeit is ismerem, csak már a neveket felejtettem el. Azt gondolom, hogy az ember eszköz Isten kezében. A Jóisten tudja, hogy van ez. Ha Ő akarja, akkor használjon.

 Az egyházban meglevő két út közül, Te Püspök atya a szüzességet választottad. Milyen hatással van Rád ez az élő kapcsolat a családokkal?

 Mindig azt mondom, hogy szükség van a házasság és a papság házasságára, találkozására. Egy idős pap mondta, amikor még kispapként beöltöztünk reverendába, hogy „Tudják, mától kezdve magukhoz senki sem lesz őszinte.” Mióta 1969 szeptemberében boldogan öltöttem magamra a reverendát ez a mondat mindig ott visszhangzott bennem: „Magukhoz senki nem lesz őszinte.” Ezzel a mondattal küzdöttem egész életemben és épp az ellenkezőjét tapasztalhattam meg: ha az ember paposan viselkedik, az emberek hívőként viselkednek jelenlétében, vagyis nem őszinték, nem jön létre igazi kapcsolat. Ha a pap emberként viselkedik, akkor a hívek is emberként viszonyulnak hozzá, vagyis őszintén megnyílnak.

 Sok őszinte beszélgetésnek lehettem tanúja, s ha az ember megismeri a házasságot a maga mélységében, a szépségeit, a küzdelmeit, akkor rájön, hogy a papi élet semmivel sem könnyebb vagy nehezebb. Engem a házasságok erősítettek. A házasság abban segíti a papságot, hogy cölibátusát ne az önzésre, hanem a másokért létre használja, a pap hűséges helytállása pedig a házasokat segítheti házastársi hűségükben. Nagyon nagy ajándék ez. Engem a papságomban, a cölibátusomban biztosan segített, erősített a házasság közelsége. Ennek a gazdag kapcsolati világnak van valamiféle visszaütője. Amit igazán sajnálok, hogy nem tudok konkrétan felelősséggel állni a házaspárok mellett, mint ahogy egy szülő. Tudok örülni nekik és meg tudom őket hallgatni, ha szükséges.

 A Szentatya nagyon hangsúlyozza az irgalmat, különösen is kéri ezt a gyóntatás területén. Te, Püspök atya, ezt személyesen és paptársaiddal hogyan éled meg?

 Gyóntatáskor az ember nagyon nagy kegyelmet kap ahhoz, hogy ne ítéljen. Gyóntatóként az ember látja a másik küzdelmét, vergődését és eszem ágában sincs elítélni. Az irgalom vele jár a gyóntatás kegyelmével. Bennem inkább az együttérzés, a felemelés vágya él.

 A Szentatya arról is többször beszélt, hogy mennyire fontos kimenni az egzisztenciális perifériákra. A családok között lehet egy olyan tendencia, hogy polgári módon, akár több gyerekkel is, de inkább befelé forduljanak. Hogyan lehetne a családokat segíteni abban, hogy valóban keressék a kifelé fordulást és ne annyira azt, hogy jó nekünk így együtt?

 Ez a legnehezebb feladat, mert az emberek jól érzik magukat egymás között és elfelejtkeznek a misszióról. Ezt Szent II. János Pál pápa is nagyon hangsúlyozta. Az egyház lényege szerint missziós közösség. Ezen még sokat kell gondolkodnunk, hogy vérünkké váljon. Vannak már vérszegény kezdeményezések, de még nem mondható el az, hogy lényegében megszületett egy missziós egyház.

A családok által előkészített meglepetés-ünnep résztvevőinek egy csoportja.

Magyarországon szép számmal vannak családdal foglalkozó mozgalmak, és mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége. A kérdés az, hogyan tudnának ezek a családmozgalmak jobban összedolgozni és egymást segíteni, azzal a céllal, hogy hatással legyenek a társadalmi életre és a közvéleményre?

 Azt mondják, hogy a csoportsovinizmus nagyon erős tud lenni. Ha nem tudunk ebből kilépni, a pusztán magunkra figyelésből, akkor nem tudunk missziós közösséggé válni. Nagyon fontos és szükséges a belső evangelizáció, ugyanakkor a kifelé forduló evangelizáció is. Itt is II. János Pál pápa elvét kell vallanunk: előbb lenni, aztán tenni, vagyis előbb befelé kell megvalósítani egyfajta missziós törekvést, egymás felé való nyitottságot és utána lépni kifelé, az egészen másként gondolkodók felé. Azt gondolom, a jövőnk múlik azon, hogy tudunk-e kilépni saját önzéseinkből, gettóinkból.

 Ebben az évben rendezik meg Rómában a családokkal foglalkozó püspöki szinódust. Hogyan tudna olyan hatást gyakorolni, hogy a családok valóban forduljanak a szegények felé, persze nem segélyezés formájában, hanem például úgy, hogy egyházi ingatlanokat bocsátanak rászoruló családok rendelkezésére? Egyrészt arról van szó, hogy nagyon sok szép indulás van a családcsoportjainkban a csoport kebelén élő, segítségre szorulók irányába. Akármennyire is polgári és viszonylag jóléti csoportjaink vannak, mégis mindig akadnak közöttük szegényebbek, akik nagyon szép diszkrét, segítő akciókkal kapnak támogatást. Ez már egy belső elindulás a perifériákra. Ha tudunk csoportjainkon belül egymásra figyelni, akkor egyre inkább megszületik bennünk a készség, hogy másokra is oda tudjunk figyelni.

 Mint püspök rengeteg emberrel vagy kapcsolatban, mégis előfordulhat, azt érzed, hogy egyedül vagy, nem számíthatsz senkire sem, megtapasztalsz egy bizonyos elhagyatottságot. Ezeket a pillanatokat hogyan éled meg?

 Őszintén el kell mondanom, soha nem szenvedtem a magánytól, soha nem éreztem magamat magányosnak. Mindig voltak körülöttem emberek, akik meghallgattak és szükség esetén segítettek. Hiszek abban, amit Benedek pápa a Reményről szóló enciklikájában fogalmaz meg: Isten véglegesen szereti az embert, ezért bármi történjék is velünk, mindig Istennek ezzel a végleges szeretetével fogunk találkozni. Hiszem, hogy Isten a görbe vonalakon is egyenesen ír. 

 

Erhardt Krisztina

 

Új Város – 2014. június

püspök és családok

A házasság közelsége erősít