Fókuszban

Küzdelem a végsőkig

Kunvári Krisztián

A profitorientált fociban is léteznek elbukni tudó hősök, nagyszerű meglepetések, és egyfajta megtisztulási folyamat is érzékelhető.

A foci igazi otthona

Az elmúlt hónapban zajlott a lab­darúgás legfontosabb eseménye, a négyévenként megrendezésre kerülő világbajnokság. Lehetett némi megér­zés abban, hogy újra egy dél-amerikai ország kapta a megrendezés lehetősé­gét, hiszen Brazília telitalálatnak bizo­nyult. Nem vitás, a futball visszatért a gyökereihez. A hivatalos verzió persze Angliába teszi az amolyan „úri” mu­latságnak induló sportág keletkezését, Dél-Amerikában viszont már jóval korábban játszottak hasonló labdás sportokat, a fennmaradt hagyomány szerint a maja civilizáció fénykorában.

Brazíliában a foci nem is számít „igazi” sportnak. Soha nem felejtem el a megdöbbenésemet, amikor egy brazil barátom erről felvilágosított: arrafelé szinte a mozgásfolyamat tanulásának része, ha egy idő után elkezd rugdosni valamit maga előtt a lurkó. „Sportolhatsz bármit, de a foci ott nem az” – ismételgette. A brazil példa az idők folyamán ragadós lett szerte Dél-Amerikában, nehéz körül­mények között élő emberek milliói számára tette kézzelfogható valóság­gá a pillanatról-pillanatra lehetséges újrakezdés, megdicsőülés kontra ha­nyatlás tanulságát.

Van egyfajta megtisztulási folya­mat abban, hogy napjaink 100%-ban profitorientált, merev stratégiai elgon­dolások által irányított focijában újra legitimitást nyertek a lélek által veze­tett, elbukni is tudó hús-vér hősök, nyílt sisakos csapatok. A vb-t övező brazil népünnepély hatással volt még az eddig meglehetősen hűvösnek vélt profikra is. A tapasztalt holland Arjen Robben élete legjobb formáját hozta, ennek okaként az olykor egyenesen őrületesnek vélt atmoszférát jelöl­te meg. A nemzeti öntudat, identitás szimbólumát hitelesen bíró csapatok tömkelegét véltük felfedezni, akiket utolsó erőtartalékaikat felélve is vitt tovább a szívük áhította cél. Engem személyesen olykor megborzongatott az esélytelennek tűnő kis csapatok héroszi küzdelme, még elbukásuk esetén is. Nem sokan számítottak rá, hogy ennyire jól fognak szerepelni a latin-amerikai nemzeti gárdák, előre­törésük mégis egyfajta átrendeződést mutat. Az utóbbi időben a futballvilá­got uraló, ámde kizsigerelő idény után érkező, a válogatottságot rutinból, bónuszként megélő tradicionális válo­gatottak közül sokan buktak el a cso­portmeccsek során, elképesztve ezzel a világ közvéleményét. A nehéz helyzet­ben élő, a jóléti társadalmakkal szem­ben sokszor életükért küszködő nem­zetek gárdái viszont egyetlen hatalmas akaratként söpörtek végig az első meccseken. A természeti és pénzügyi katasztrófáktól sújtott Chile emberei a vb-t megelőzően videóban üzentek a válogatottnak, bíznak bennük. Népek váltak eggyé a csapatukkal. És valójá­ban ez jelentette a nemzetek közötti labdarúgás vonzerejét, atmoszféráját: a népképviselet magas szintű, modern formája ez a világszerte közkedvelt vetélkedésben. Küzdelem, melynek az utolsó lélegzetvételig való hajtás után akár veszítés is lehet az eredménye. Mi értelme ennek? – kérdezhetnénk mi, Európában. A focit gólra játsszák. Ám ez a sportág Latin-Amerikában több. Érdemes megnézni egy Copa Li­bertadores mérkőzést, ahol a riporter és a közönség már a látványos cselek­től is szinte lázba jön. A gól szó pedig körülbelül fél percig tartó kommentá­tori szertartás.

Vannak még kis és nagy csapatok?

A világbajnokságot persze mind a 32 csapat maximális erőintenzitás­sal kívánta végigjátszani, legalábbis a külső szemlélő így próbálta nézni. Sohasem felejtem el Sanchezzel, egy fiatal cuencai barátommal történő esélylatolgatásaimat a vb előtt. Meg­jósolta, hogy most jött el az ideje a dél-amerikaiknak, és az európai csa­patok közül nem sokan lesznek ott a legjobb nyolcban. Nem sokat téve­dett, de azért négyen ott voltak a ne­gyeddöntőben az öreg kontinensről is, megjegyzem: nem érdemtelenül. A vb emberi drámák sorozatát hozta egy kisebbfajta felvonásban. Láttunk példákat a jobb sorsra érdemes afrikai csapatok bukdácsolására. Ezekben az esetekben többnyire nem talált egy­másra az ország nehéz helyzetben élő népe, és a követelődző, hazajőve is ér­telmetlen fényűzésben élő futballista delegáció. Jellemző példa volt erre a kameruniak esete, akik a sikeres fel­készülés után teljesen indiszponál­tan, fegyelmezetlenségek sora után távoztak a tornáról. Ghána a tragikus hős szerepét játszotta: Asamoah Gyan négy év után csaknem ismételten dics­fénybe vezette csapatát, de a bomlasz­tó öltözői verekedéseket követő eltil­tások után megfogyatkozva elbuktak a fekete csillagok. A hasonlóan tragikus elefántcsontparti kudarcot egy köz­tudottan vallásos futballista, Jorgosz Szamarasz okozta: ráadásbeli büntető­jével ejtette ki a Drogbáékat. A mec­cs után kiutazott hozzá legkedvesebb rajongója, Jay Beattey, a Down kóros kisfiú. Támogatása a távolból is meg­sokszorozta a görög csapat erejét. Af­rikából a nigériai szupersasok mellett az új hős, Algéria delegálta magát a ki­eséses szakaszba, mindezt a Ramadán idején hozták össze a muszlim ország lelkes játékosai. A továbbjutást köve­tő önfeledt ünneplés sajnos közleke­dési tragédiák sorozatához vezetett.

Brazíliában a mozgásfolyamat tanulásának része, ha egy idő után elkezd rugdosni valamit maga előtt a lurkó. Fotó: CN

A gyászoló, népükért küzdő játéko­sok számára a végállomást a tornán legmeggyőzőbb európai csapat, a né­metek jelentették. A futball multikul­turális megújhodása mellett az öreg kontinensen Németország példája mutat a jövőbe: a nemzeti bajnoksá­gokban rengeteg hazai játékossal dol­gozó, összeszokott gárdák kiváló for­mában levő, még erős nemzeti érzést képviselő futballistákat adnak a min­denkori Nationalelfnek. A zárt, fe­gyelmezett, mégis dinamikusan kont­rázó német játékrendszert honosította meg Jürgen Klinsmann az USA, Ott­mar Hitzfeld Svájc csapatánál, akik­nek izzasztó küzdelem után újfent a nyolcaddöntő jelentette a torna végét. Az ele­mentáris dinamikával, fáradhatatlan játéko­sokkal dolgozó holland narancsosok az utolsó percekben gyűrték le a karizmatikus Ochoa hálóőr vezette Mexi­kót. Soha sem felejtjük Chicharito, Marquez száguldásait, vagy ép­pen a mester, Miguel Herrera profi rétorokat megszégyenítő előadá­sait. Mexikó volt szá­momra az egyik legna­gyobb lélekkel játszó csapat a bajnokságon. Huanita, cancúni fiatal szerint Ochoa mutatvá­nyait a városban kilenc óriáskivetítő előtt, ez­rek őrjöngése között kommentálták.

A mexikóihoz hasonlító hősies küzdelem után esett ki a héroszi nem­zettudatot hordozó Chile is a házigaz­dák ellen. Alexis Sanchezék, csúsz­tak-másztak, akkor is mentek, mikor csak a szívűk vitte őket előre. José, egy bányász megkönnyezte Pinilla sorsdöntő kapufáját, és a drámák so­rozatát hozó tizenegyeseket. Ezúttal a zseniális Julio Cesar mentette meg az eddig Neymar által húzott Brazíliát.

Szolidaritás

Az olasz, spanyol, angol csapat elképesztő búcsúzása után Belgium és Franciaország nyolcas döntőbeli szereplése jelentette az igazi európai kontrasztot. A vb meglepetéscsapa­taként prognosztizált belgák éppoly meggyőző teljesítményt hoztak, mint a gyökerekhez visszatérő, a kilencvenes évek aranycsapatához hasonló játék­rendszerű franciák. No igen, a csapat edzője Didier Deschamps, az 1998-as francia világbajnok csapat játékosa volt. A szolidaritás egyik legjobb pél­dája az volt, amikor a csapat algériai származású játékosa, Karim Benzema levélben gratulált a muszlim ország­nak hősies helytállásuk alkalmából.

A nemzeti öntudat, identitás szimbólumát hitelesen bíró csapatok tömkelegét véltük felfedezni, akiket utolsó erőtartalékaikat felélve is vitt tovább a szívük áhította cél. Fotó: CN

A latin-amerikai sikertörténet sze­replői közül végül hárman kerültek be a negyeddöntőbe, az eddigi leg­vaskosabb meglepetésekkel szolgáló közép-amerikai Costa Rica mellett. Az egészen hisztérikus atmoszférával, eszelős szurkolókkal rendelkező Ko­lumbia történetének messze legjobb csapatával jutott el a végelszámolás közelébe. Legesszenciálisabban talán körükben figyelhető meg a nemzeti futballdinamika, és a nép szívdobba­nása közti összhang. A drogbotrányok, társadalmi különbségek, korrupciós botrányok övezte légkörben egyetlen tiszta fuvallatként dübörög az a labda, aminek követése mindenkinek a közös lehetősége, egyszersmind felelőssége. Számos ismerősöm jegyezte meg, hogy ő csak valami után hajlandó futni, ön­magában nem. Való igaz, mi emberek csak akkor tudjuk autónkat értelmes célok felé irányozni, ha ismerjük a töl­tőállomásainkat is.

Ahogy ezen a versenyen számta­lanszor tanúbizonyságát láttuk: a ben­zin ott van, ahol a szeretet törvényét követjük. Egy-egy szolidáris emberi gesztus, vállveregetés a miért sóhaj­tása után. Elismerem, elfogadom, ha az adott helyzetben alul maradok a tisztességes versengésben. Világunk is egyre inkább a bajnokok tornájára hasonlít, ahol fontos tevékenységünk az, hogy adott esetben a másik mél­tó ellenlábasaként tudjunk tüzet csi­holni és kihozni azokat az erényeket, értékeket a másikból is, amik benne vannak.

A futball hazatér

Új Város – 2014. július-augusztus