Ma az egyházban különböző fórumokon, más-más formában megfogalmazódik egy sürgető feladat: kifelé fordulni, új módon jelen lenni a társadalomban. Ferenc pápa az egyház missziós fordulatáról beszél, a „lét perifériáira” invi­tál bennünket. Emmaus Voce, a Fokoláre Mozgalom elnöke pedig úgy fogalmaz, „kapcsolatot kell keresnünk az emberekkel, hogy közéjük vigyük a Szentháromság életét”.

Krisztus arcát kell keresni az emberek között a szenvedésben, a problémás helyzetekben, a kiáltó ellentétekben. Fotó: CN

Ez a „kifelé fordulás” különböző alakot ölthet az egyes földrajzi és kulturális régiókban, de mindegyik törekvés mögött ugyanaz a lelkiség húzódik meg: Krisztus arcát keresni az emberek között a szenvedésben, a problémás helyzetekben, a kiáltó ellentétekben. A mélyszegény­ségben élők, a munkanélküliek, a betegek, a magá­nyosok, a szétesett családok, a bevándorlók mind Őrá emlékeztetnek.

Kilépni az erkölcsi biztonságot, egyetértést, otthonossá­got és bizalmat jelentő belső körökből, néha a kiválóság tudatát hordozó elit közösségekből. Kilépni a nyilvá­nosságba, és új módon felkínálni az embereknek az evangéliumi örömhírt, láthatóvá tenni azt a sok pozitív kezdeményezést, ami keresztény körökben a társadalom javára már működik. Közel engedni magunkhoz mások problémáit, összefogni másokkal, akik talán nem gya­korló keresztények, de próbálnak lelkiismeretük szavára hallgatni. Bízni az összefogás erejében nemzeti és nem­zetközi szinten. Nagyobb hangsúlyt fektetni a megélt és másokkal megosztott keresztény életre, amely hitelessé teszi a tanítást is. Egyszóval újra felfedezni azt, hogy mit jelent sónak és kovásznak lenni a társadalomban.

Fel kell tennünk azonban a kérdést, hogy vajon fel vagyunk-e készülve erre a feladatra. Én úgy látom, hogy legalább két fronton van szükségünk „erősítésre”.

II. János Pál fogalmazta meg az elsőt, amikor az új évez­red kihívásairól szólt és megjelölte az egyház feladatait. Az egyháznak jobban családdá kell válnia, a „közös­ségi lelkiség iskolájává”, ahol a kapcsolatok a Szenthá­romság mintájára fejlődnek. Ha ez nem következik be, akkor nincs mit adnunk a világnak, amely boldogságra, emberi teljességre vágyik, és nincs hova visszatérnünk a misszióból, hogy újra erőt merítsünk.

A másik gondolatot a tudós pápához, XVI. Benedekhez köthetjük: képezni kell magunkat ahhoz, hogy hiteles módon párbeszédbe tudjunk lépni a világgal. Gondol­junk azonban egy olyan keresztény fiatal helyzetére, aki az egyetemen azt látja, hogy társainak túlnyomó többsége elfogadja az együttélés különféle formáit, férfi és nő életre szóló szövetségét „tudományos megalapo­zottsággal” utópiának minősíti, és trendinek tartja a homoszexuálisok házasságának elismerését. Egy ilyen környezetben legalább kétféle tudásra van szükségünk: az egyház tanításának mélyreható ismeretére, és egy olyan párbeszéd-képességre, amely nem vezet azonnal konfrontációhoz, elzárkózáshoz és megbélyegzéshez, hanem utat nyit a dolog mélyebb, felelősségteljesebb megértése felé.

Igazi kikapcsolódást és feltöltődést kívánok a nyárra az Új Város minden kedves olvasójának, mert ősszel vár ránk a munka és „nem is kevés”!

Tóth Pál

Új Város – 2014. július-augusztus

H o z z á s z ó l h a t o k ? – CSALÁD ÉS TUDÁS