Levél édesapámnak
Tapasztalat
köszönet életedért
Csamangó Endre
Édesapánk állapota rohamosan romlik” – írta nővérem a Facebookon, ahol próbáltam követni a családi eseményeket Amerikából.
Élt bennem egy kép édesapámról, ahogy utoljára láttam őt. Ott áll az út mellett botjával, háttérben a learatott búzaföldek sárgállnak.
Visszajöttem, és újra láthattam, de már csak ágyban fekvő betegként. Egy orvos ismerősöm segítségével nem kellett többé 92 éves édesapámat kórházba szállítani infúzióra, mert otthon is megkaphatta. A legnagyobb segítség tőle mégis az volt, amikor azt mondta: „Endre, meg kellene változtatnod a nézőpontodat: itt már nem arról van szó, hogyan lehet őt meggyógyítani, hanem arról, hogyan kísérjük el méltósággal addig a pillanatig.” Nagyon féltem ettől. Még sohasem voltam haldokló mellett, és félelmetesnek tűnt.
Az utolsó két éjszaka nehéz volt: vizet kért, de fuldoklott tőle. Borzasztó volt a tehetetlenség. Az utolsó napon már csak csendesen aludt. Fáradt voltam az álmatlanságtól, de el kezdtem írni.
Édesapám!
Itt álok melletted, hallom lélegzésed, és tudom, hogy nem fogsz többé válaszolni. Nem hallasz már engem, pedig szeretném még egyszer megköszönni néked az életet. Köszönöm a gyermekkoromat, melynek biztos alapot adtál. Mikor jöttél haza a munkából, rohantunk eléd ikertestvéremmel, a két legkisebb gyermeked, hogy vegyél fel minket melléd az utász kocsi ülésére. Mikor a csirkének a fejét választottad, hogy a finom combot mi gyerekek együk. Mikor 13 éves koromban, hülyeséget csináltam, te csak annyit mondtál, hogy „már vártam, mikor fogsz te is ilyet csinálni, ahogy minden fiútestvérednek is volt egy ilyen dobása”. Mikor munkához hívtál, hogy vágjuk ki az eperfákat, hogy tanuljak egy erőt fejlesztő férfias munkát. Mikor elhatároztam, hogy egyetemre megyek, leültél velem beszélgetni, mint férfi a férfival. Te lebeszéltél volna, mert akkor ez egy késői munkakezdést és nem jól fizetett életpályát jelentett. Többet kerestem volna szakmunkásként, de te mégis azt mondtad, hogy támogatsz. Elismeréssel szóltál hozzám, amikor befejeztem az egyetemet. Köszönöm, hogy szigorú apa voltál, mert most már látom, milyen az, ha egy családból ez hiányzik. Köszönöm, hogy megértő apa voltál, mert növelte bennem a megértést mások iránt. Talán nem értetted választásaimat, de mégis bíztál bennem. Láttalak téged édesanyánk kórházi ágya mellett, megszeppenve, egymás kezét fogva, mikor a szívinfarktustól szenvedett. Igen, minden vitatkozásotok ellenére is nagyon szerettétek egymást. Erőt adott ájtatosságod édesanyánk utáni magányodban. Következetes szigorú életed volt, olyan, mint a szerzeteseké. Reggel korai kelés, este rózsafüzér. Köszönöm a beszélgetéseinket, mikor a bölcs korba értél. Vártál haza mindig, akkor is, amikor nem jöttem. Mikor jöttem, igen, bárcsak hallanám ezeket a szavakat. Mindig bíztál Istenben, és hihetetlen erővel viseled a halál előtti megpróbáltatásokat. Tehetetlennek érzem magam ágyad mellett, rábízlak téged a Mindenhatóra. Isten véled kedves Édesapám! |
Mikorra befejeztem az írást, bátyám odajött hozzám: „Gyere velem!” Láttam halott édesapámat.
De bennem mégis egy másik kép él. Ahogy ott áll az út mellett botjával, mosolyog rám, és a háttérben már nem a learatott búzaföldek sárgállnak, hanem színes virágok nyílnak, édesanyám kedvenc rózsáival, gyönyörű virágoskertjével.
Új Város – 2014. április