Márciusban koncertet adott Budapesten Enrico Pompilli, olasz fokolarino és zongoraművész, aki célul tűzte ki magának, hogy beleköltözik a játszott darabba.

Enrico Pompilli

Hogyan állt össze ez a műsor, miért pont ezeket a darabokat választottad?
Mikor készültem a koncertre, nehéz időszakot éltem. Nem éreztem semmi örömet, és nagyon távolinak tűnt, hogy bármiféle örömre eljussak. Arra gondoltam, hogy egy olyan műsort állítok össze, amellyel magamnak is bebizonyítom, hogy ez nem így van, hanem az élet az örömre irányul. Mi keresztények, hiszünk abban, hogy az életnek vannak ugyan olyan szakaszai, melyek a fájdalomról, a keresztről, a nehézségekről szólnak, de mindez a feltámadásba torkollik. Ezért választottam ezeket a műveket, mert egészen különböző életérzésekről szólnak, például a nyugalomról, az élénkségről, vagy éppen a kiábrándultságról, és ezért tettem be zenei utazásunk végére Olivier Messiaen rendkívüli darabját, Az örömteli Lélek tekintetét, amelyben kirobban a fékezhetetlen öröm. Egy hangverseny mindig közös élmény, ezért amit magamnak el akartam mondani, azt szerettem volna a közönségnek is átadni.

Művészeti tevékenységedhez közvetve vagy közvetetten merítesz-e Chiara Lubich lelkiségéből?

Nem, közvetlenül nem. Talán inkább a megközelítésben, melyben szempont a közösségi lelkiség, azaz a kapcsolatok, az eggyé válás. Sok mindent megértettem a zenéről, amikor Írországban egy fokolarinóval beszélgettem. Egyik zeneszerzőre utalva egyszerű szavakkal arról beszélt, hogy zenéje egy szeretet-tett. Rájöttem, hogy a zeneszerzők darabjaikkal megajándékoznak minket, és ez a kölcsönösségre sarkall. Szeretném én is viszont megajándékozni, új életre kelteni a szerzőt interpretációm, előadásmódom által.
Az interpretáció zenetörténeti szempontból rövid ideje, a XIX. század eleje óta létező gyakorlat. A szerzők azelőtt a szerzeményeiket saját maguk adták elő. Most már megvan a lehetőségünk, hogy önmagunk részévé alakítsuk a műveket. Amikor előadok, igyekszem nem magamat élni, hanem teljesen beleköltözni a játszott darabba. Ez néha sikerül, máskor nem, például amikor előtör bennem ez a gondolat, hogy „nézzétek csak, milyen tehetséges vagyok”, aztán próbálom ezt elhessegetni, és visszatérni az ajándékozás lelkületéhez.

Határozottan érződik, hogy magával ragadod a közönséget, és nemcsak azzal, amit mondasz a hallgatóságnak. Veled együtt mindannyian részt veszünk a titok feltárulásában.

Számomra nincs értelme az olyan hangversenynek, amely nem ragadja magával a közönséget. Amint én részesülök egy másik személy zenéjében azáltal, hogy lejátszom, ugyanúgy én is szeretném, hogy mások is átéljék ezt velem. Ha csak annyit mondanak, hogy fantasztikusan játszom, de a közönséget hidegen hagyja, azaz nem érinti meg személyesen a zene, akkor kudarcot vallottam.

Amit Enrico Pompilli magának akart elmondani, azt
adta át a közönségnek is.

Ráadásként Liszt La campanella-ját játszottad. Nagyon tetszett. A hallgatóságból többen megfigyelték, hogy a te interpretációd rendkívül egyéni. Ez Liszt műve, vagy a te műved is?

Teljes mértékben az enyém is. Hisz a zeneművet a saját érzékenységem szerint értelmezem. Megengedhetem magamnak ezt a fajta szabadságot, hisz hiánytalanul betartom a szöveget, az írott jeleket. Megvan a hangjegy, a dinamika, a piano-forte, de mindezt felruházhatom a saját szemléletemmel, jelentéstartalmammal. Az én választásom volt, hogy legyen játékos, meglepődést kifejező, kicsit titokzatos. Úgy gondolom, az a jó, ha mások is a saját értelmezésük szerint adják elő.

A klasszikus zene egy szűk elit szenvedélye marad, és a nép, a fiatalok továbbra is kimaradnak belőle?

A klasszikus zene kevésbé közérthető, mint a könnyűzene. Ahhoz, hogy értékelni tudja az ember, szükség van néhány alapra, kategóriák minimális ismeretére. Egyszerűen azért tartják úgy, hogy az idősek hobbija, mert nincsenek megteremtve a megismeréséhez szükséges feltételek. Olaszországban – én az ottani helyzetet ismerem – nagy felelősség terheli azokat, akik megakadályozzák a fiataloknak, hogy élvezhessék a zenét, hisz nincs rá lehetőség, hogy közel kerülhessenek hozzá. Megtapasztalhatjuk, hogy akinek sikerül ráhangolódnia a klasszikus zenére, arra nagy vonzerőt gyakorol, különleges húrokat pendít meg benne, de ahhoz, hogy ezek a húrok megpendülhessenek, szükség van a kezdeti közvetítésre, különben idegennek tűnik. Mint a versnél, melyre van, aki nem figyel föl, de ha az ember elkezdi megismerni, ráérez kicsit a metrikára, a ritmusra, a metaforák ízére, felfedezi, milyen rendkívüli.

 Prokopp Katalin

Fotók: Varjasi Tamás

A zene ajándék

Interjú – Művészet