Egy házaspár őszinte vallomása nehézségről, megtérésről, újrakezdésről.

Házasságunk első mézes-éveiben elég sok időnk volt még egymásra és közben mindketten próbáltuk bontogatni „szakmai” szárnyainkat, közben házat építettünk, munkahelyet váltottunk, aztán másfél év különbséggel két kisfiunk született. Sokat dol­goztam, majd a munka után a második műszakban a csa­ládi ház folyamatos építésével és méhészettel foglalkoztam. Közben tovább folytattam tanulmányaimat, még két dip­lomát szereztem és a maradék kevés időben szívesen hódol­tam hobbijaimnak, vadásztam és horgásztam.

Én meg otthon voltam, a gyerekek, a háztartás. Szabadidőm­ben meg jólesett a kertészkedés, de sokszor csak jólesett volna. Alig találkoztunk egymással, pláne amikor férjem nyomozó lett és mindig készenlétben kellett lennie. Úgy éreztük már, hogy a gyerekeken kívül semmi közünk sincs egymáshoz. Beszéltünk róla, hogy valamit le kellene adni az elfoglaltságokból, nem kéne például vadászni. Egyszer azt találtam mondani, hogy azért nincs áldás ezen a vadászaton, mert még azt az időt sem töltjük együtt. Aztán mondtam férjemnek, hogy mennyire érdekel a ter­mészetgyógyászat és megkérdeztem, nem iratkozhatnék-e be va­lami tanfolyamra. Rögtön rábólintott, én pedig nagyon élveztem ezeket a rendszeres aktív szabadságokat. Később Budapestre is feljárogattam tanfolyamokra, egyszer csak egyik tanárom gyen­géd érzelmeket kezdett táplálni irántam. Ez viszont érzelmeket generált, és ugyan nem történt köztünk semmi, mégis nagyon lekötötte energiáimat és fel voltam dúlva.

Hát én sem éreztem nagyon jól magam a bőrömben, és fele­ségem tanulásai sem használtak ennek. Hétközben én nem voltam otthon, hétvégén ő nem. A mai eszemmel átgondol­va, borítékolni lehetett a kiborulást. Igyekeztem az ottho­ni nem jó levegőt minél kevesebbet szívni, a munkahelyen több időt töltöttem, mint kellett volna, csak ne kelljen korán hazamennem. És közben egyre több időt töltöttem egy ko­rábbi évfolyamtársnőmnél, akinek megromlott a házassága.

Eszembe sem jutott, hogy az otthoni dolgokon kellene vala­mit változtatni, legalábbis azokon, amikről én tehetek. Azt gondoltam, hogy ez rendben van, máshol is így mehetnek a dolgok, de nem gondoltam bele magamat feleségem helyébe.

Amikor Isten előtt állva megértettem, hogy azért nincs erőm el­vágni a tanárommal ezt a dolgot, mert a hiúságomat legyezgeti, és belegondoltam, hogy hány ember sorsát teszem kockára, ha játszom a tűzzel, elhatároztam, hogy kiterítem a kártyáimat férjem elé. Ez volt a karácsonyi ajándékom: egy piros szalaggal átkötött levél, amiben leírtam neki, hogy milyen próbatételben gyötró’döm, és hogy mellette akarok maradni, de segítenie kell. Átadtam, és mentem a fiúkat lefektetni, közben pedig izgultam, hogy mit fog szólni.

Hát ez a levél derült égből villámcsapásként ért. Álmom­ban sem gondoltam volna, hogy feleségem ilyen lelki vál­ságba került. Én nem nagyon vettem ebből észre semmit. Csak ültem a kanapén és megrémültem, hogy a házassá­gom egyik pillanatról a másikra széthullhat. Nagyon nehéz volt a nyugalmamat megőrizni, de még nehezebb volt azt bevallani neki, hogy egy harmadik személy az én életemben is megjelent.

Még aznap este megbeszéltük a levélben írtakat és imádkoz­tunk. Csodáltam, hogy férjem nem vádol és meghagyta a sza­badságomat. Ez a történés annyira megvágta a kísértés erejét, hogy nagyon megkönnyebbültem, de azért maradt bennem némi érzelmi függőség a tanáromtól és még dolgoznom kellett rajta. Elővettem egy katekizmus könyvet, ami a parancsokat fejtegette. Amikor megértettem, hogy Istennek milyen mérhetet­lenül bölcs, előrelátó és gondoskodó tette, hogy parancsba adta, ne paráználkodj és felebarátod házastársát ne kívánd, nagy öröm töltött el. Már nem volt szükségem rá, hogy idegen, hamis forrásból töltekezzek. Teljesen szabaddá váltam és a férjemre mondtam újra igent. 

Új Város – 2014. április