Az egység lelkisége

AZ ÉV TÉMÁJA

Chiara Lubich

ERŐSEBB, MINT A HALÁL

A testvéri szeretet erős, de egyben gyengéd is, mely elvezet a közösségi életszentségre.

A kölcsönös szeretet egy másik kifejezése, mely az első keresztények között mindennapos volt, a kölcsönös figyelmeztetés. Pál azt mondja: „Tanít­sátok és intsétek egymást, nagy bölcsességgel” (Kol 3,16). „…különben testvérek örüljetek, tö­kéletesedjetek, buzdítsátok egymást…” (2Kor 13,11). Máshol pedig: „Legyen gondunk arra, hogy szeretetre és jótettre buzdítsuk egymást” (Zsid 10,24).

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a testvéri fi­gyelmeztetés és a kölcsönös bátorítás mindig is lénye­ges volt életünkben, hiszen ez tartotta élőn közöttünk az egységet. Fontos, hogy a kölcsönös szeretetnek ezt az összetevőjét gyakoroljuk ott is, ahol eddig nem tet­tük Meg kell találni a módot, hogy ez a testvéreink­nek tett szolgálat, a kölcsönös figyelmeztetés az egész mozgalom közkincsévé váljon. Az Úr majd megvilágo­sít minket erről.

Az, hogy Jézus első követői gyakorolták a kölcsönös figyelmeztetést, megmutatja, hogy a keresztények egy családhoz tartozónak vallották magukat. Csodálatos követni, hogy fektet Pál arra hangsúlyt, hogy a keresz­tényeknek az Istenhez vezető úton kölcsönösen egy­más segítségére kell lenniük, tehát együtt kell szentté válniuk.

De éppen ez az „életszentségre” való közös törekvés jelenti mindenki számára nyitott mozgalmunk egyik döntő újdonságát, mely csak egy közösségi lelkiség alapján lehetséges. Számunkra az egyes ember meg-szentelődésének a „közösségi életszentség” kereséséből kell adódnia. És ez pontosan megfelel az első ke­resztények életének.

Az első keresztény közösségekben a tekintet nélkül mindenkire irányuló szeretetet „philadelphiának”, azaz testvéri szeretetnek hívták. A kor irodalmában ez a kifejezés kizárólag a vérrokonság jelölésére szolgált. Sohasem használták más értelemben, például egy szervezet tagjaira. Az egyetlen kivétel a szó használa­tában az Újszövetségben van.

Így most már jobban megértjük szabályzatunknak azt a részét, ahol ez áll: „Mária Műve egy olyan család, melynek összetartozása erősebb, mint egy természetes családé, mert tagjait természetfeletti lelkület köt ösz-sze.” Erről eszembe jut egy olyan időszak, amikor talán azért, mert megkíséreltük intenzíven megélni a keresz­ténységet, mi is éreztük – talán Istennek egy különleges kegyelme által -, hogy az a viszony, mely köztünk volt, inkább rászolgált a testvéri névre, mint testvéreink­kel fennálló kapcsolatunk. Éppígy azt éreztük, hogy nagyobb mértékben vagyunk Isten gyermekei, mint anyánk fiai és lányai. Ha egy test vagyunk Krisztusban, akkor egyértelmű, hogy a köztünk lévő egység min­denfajta más kapcsolatot felülmúl. A „philadelphia” kifejezés bizonyíték arra, hogy ez az első keresztények számára nagyon fontos volt.

A kölcsönös szeretet, ahogy azt az Újszövetség meg­követeli tőlünk, rendelkezik a testvérek közötti szere­tet minden jellemzőjével: Például erős és a szívből fakad. Pál így írt a rómaiaknak: „Ami a testvéri szeretetet illeti legyetek gyöngédek…” (Róm 12,10). Péter pedig: „Mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szerete­tében…” (1Pét 4,6). „…szeressétek tehát egymást ál­landóan, tiszta szívből” (1Pét 1,22). És amint a Szentírás más helyein olvassuk, ilyen, egy­részről erős, egyúttal mégis gyöngéd szeretetnek kel­lett lennie az egyház vezetői és a hívek között is: „. mint Krisztus apostolai érvényesíthettük volna tekin­télyünket, mégis olyan gyöngédek vo1tunk hozzátok, mint anya, aki dajkálja gyermekét” (1Tessz 2,7). Ez természetesen kizár minden túlzott bizalmaskodást, mert szem előtt tartjuk, hogy a testvér Isten gyermeke.

Gyakran felteszik nekünk, első fokolarináknak és fokolariniknek a kérdést, hogy milyenek a fokolárjaink. Az egyetlen, amire törekszünk az az, hogy olyan szere­tetet legyen köztünk, mely természetesen természet­fölötti. Nem tudom, hogy milyen lesz, ha valaki kö­zülünk meghal. Bizonyára különös kapcsolatot létesít majd számunkra az ég és a föld között. Úgy fogjuk érezni magunkat, mintha már odaát lennénk, és cso­dálkozni fogunk azon, hogy még itt járunk, hiszen Is­ten egy lélekké olvasztott minket. Ez pedig egy olyan isteni valóság, amit Ő sem akar szétrombolni.

Természetesen szükség volt az aszkézis útjára, mielőtt egymás között ilyen egységre jutottunk, és a legfon­tosabb az volt, hogy mindig Jézust lássuk a másikban. E nélkül az elengedhetetlen előfeltétel nélkül nem győztük volna le a nehézségeket. Érezzük, hogy Isten kegyelmével sokkal, de sokkal több vagyunk egy ter­mészetes családnál. Egyébként azt hiszem, hogy kö­zületek is a legtöbben megtapasztalják ezt. Mikor va­lamelyikünk hazamegy, szinte már nem is érzi magát „otthon”. Szüleink nem hibáztathatnak minket ezért, tudják, hogy boldogok lehetnek, hiszen Isten rendel­kezésére bocsátottak bennünket, és hogy a menyasz-szonynak ott kell lennie, ahová a vőlegény viszi.

Egyre inkább szükséges, hogy a szeretetet fejlesszük, egyre jobban finomítsuk, csiszoljuk, hogy erősebb le­gyen, mint a halál: ez a mércénk.

És ezt elsősorban személyes Istennel való egységünk segíti elő. Minél mélyebb bennünk az Isten iránti szere­tet gyökere, annál tökéletesebb lesz felebarátaink iránti szeretetünk, és annál erősebb és hatalmasabb lesz Jézus jelenléte köztünk, amely által a világ megtér.

Chiara Lubich: Hivatásunk a szeretet. Új Város, 2012

Erősebb, mint a halál

Új Város – 2014. április