Lapunkban 2014. áprilisi szám  10-13. oldalain beszámolunk a március 22-én Ózdon tartott Sportnapról. Itt olvashatják a rendezvényen Kocska Ágnessel, az ózdi II. János Pál Katolikus Általános Iskola igazgatónőjével készült interjú teljes szövegét.

Néhány hónapja az iskolában tartják a családi hittant. Ön szerint mit jelent a közösséghez tartozás az emberek életében? És mit ad az iskolának ez az új közösség?

Úgy gondolom, ez az itteni egyik legélőbb közösség. Nemcsak az emberek szemlélete, életmódja formálódik általa, hanem valahová tartozónak érzik magukat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sok, ehhez a közösséghez tartozó fiatal felnőtt annakidején az iskolánkba járt. Voltak közöttük jó és rossz gyerekek is, és most visszajárva az ő szemléletüket is formálni fogja. Annak elvi jelentősége van és jelképes, hogy az iskola falain belül tudnak ebben a közösségben együtt dolgozni, együtt élni.

Mióta egyházi az iskola és mi változott meg ebben az időszakban?

Fotó: Erhardt Emese

Harmadik éve van egyházi fenntartónk. Én már előtte is igazgatónő voltam itt, automatikusan engem neveztek ki. Én akkor még nem voltam templomba járó, hanem anonim keresztény, de kötelességből beültem, az első padba, mert úgy gondoltam, igazgatóként úgy kell viselkednem, mint egy katolikusnak. Aztán nagyon gyorsan ráébredtem, hogy itt nem lehet tettetni, az ember vagy katolikus lesz, vagy üljön inkább a hátsó padba. Nagyon hamar megtaláltam az utamat a teremtő Istenhez, és nagyon jól érzem magam itt. És még nagyobb szerencse volt ebben a szerencsében, hogy a Fokoláre és a Békeháló tagjai egy olyan közösségi lelkiséget tükröznek és képviselnek, amire az én intézményembe járó gyerekeknek, felnőtteknek óriási szükségük van. Sok gyerek a közösségi hálón lóg, pedig az egy könnyen elszakadó üres pókháló. Nem az a közösség, ez az igazi közösség, amikor az emberek egymásra figyelnek, amikor összeülnek egy asztalhoz, amikor beszélnek a hitükről, és beszélnek arról, hogyan éreznek, amikor megtanulnak közösen imádkozni. Az imának olyan összetartó ereje van, ami hihetetlen, amíg valaki ezt meg nem tapasztalja, amíg csak kívülállóként nézi, amíg nem érzi meg, addig úgy nézi, mint a moziban. S ez nagyon furcsa, mert amikor az ember egyszer másokkal együtt imádkozik, tehát valóban lélekben is együtt imádkozik a többivel, az olyan, mint amikor meleg vízben úszik. Nem is tudom mihez hasonlítani, ezt meg kell érezni. Itt lehetőségük van erre.

Nemcsak az iskola élete, hanem az Ön élete is megváltozott az elmúlt három évben?

Nekem teljesen megváltozott az életem, lélekben is, teljesen más szemléletből, szempontból nézem a világot, a gyerekeket. Eddig is igyekeztem empatikusan hozzájuk állni, de mindig kívülről néztem az életüket, hogy milyen szegény a ruhájuk, hogy milyen szegényesen élnek, hogy milyen alacsony az iskolázottságuk. De az a lelki szegénységüket, amit némelyik gyerek él, azt csak most tapasztaltam meg, most tudom, hogyan lehetne másként. Most már minden osztályban van hittanóra, vannak osztálymisék és diákmisék, s nagyon jó látni, hogy ezeket a legmélyebb szegénységből jövő gyerekeket mennyire – nem is lelkesedést mondanék – mennyire megnyugvással tölti el ez a közeg. És ez a legfontosabb, amit adhatunk.

Kifejtené, amit az előbb mondott, mi ez a lelki szegénység, és hogyan lehetne másként?

A lelki szegénység végül az Isten nélküli világ, mert a cigány embereknek alapvetően van istenhitük, tradicionálisan vallásosak, a Mária kultusz óriási náluk, mert Mária mindenki édesanyja. A cigány családoknál az édesanyának nagyon nagy szerepe van, az édesanya az, aki összeköti, ő a kovász, ezért nagy lelki összhangot éreznek Istennel, de az Isten képük egy kicsit torz, ők általában azt szeretik Istenben, amit várnak tőle. Ez nem egy teljes istenkép. Emellett, a némelyik szekta – tisztelet a kivételnek – saját hasznára fordítani ezt a vallásosságot, eltorzítva a Biblia üzenetét, kihagyva belőle részeket. Hétköznapjaikban, családi életükben kevésbé van jelen Isten. Fontos hát, hogy egyáltalán megismerjék, kicsoda Jézus, hogy van kire számítani, tényleg van remény. És ez nemcsak egy üres lózung, hanem valóban van remény, ahová tudnak majd fordulni, akitől erőt és segítséget várnak, és ha ezt egy kicsit is megtapasztalják, ahogy erősödnek, ahogy megerősödik bennük a hit, úgy erősödnek a gyerekek is. Már jobban kihúzzák magukat, bátrabban tanulnak, hinni kezdenek Istenen keresztül saját magukban, meg a jövőjükben, hogy igenis érdemes tanulni, mert annak eredménye lesz. Azt a kilátástalanságot, ami nagyrészt a szüleik sorsában van, ez alapján fel lehet számolni.

Az iskolába 90%-ban roma gyerekek járnak, akik közül sokan mélyszegénységben élő családokból jönnek, kilátástalan helyzetekkel, munkanélküliséggel küzdenek. Vannak-e valós változások, látható eredmények?

A mélyszegénységben élők számára sokféle pályázatot írnak ki. A különféle projektek egy-két évig tartanak, és mikor lezárulnak, minden marad a régiben. Elengedik az emberek kezét, és akkor ők, akik felé fordultak, ott maradnak és nem értik, hogy program szerint foglalkoztak velük, de nem is velük törődtek, hanem egy globális problémával, amiben a kisember elvész. Ezzel szemben a lelki közösség összetartja, továbbviszi őket. Pontosan az a szerepük, hogy ezeket az embereket igenis nem eresztik el, ott vannak, és nem mennek el. Egy-egy emberen, családon keresztül leginkább ezeknek a lelki közösségeknek a szerepét látom beigazolódni. A rendezvényen 20-25 gyerek van az iskolából, akik nem az iskola szervezésében jöttek, hanem innen-onnan. Az egyik család például egy nagyon élő példa arra, hogy ez a közösség tartja őket össze, mert semmivel nem indultak jobb vagy rosszabb eséllyel, mint száz másik roma család, de az, hogy a lelki közösség összetartja őket, ad egy olyan életprogramot, ami nem egy párthoz, nem pályázathoz, projekthez kötött, hanem a saját lelki erősségükre. És ők ezt tudják, hogy ez egy biztos pont az életükben, és ez továbbviszi őket. Ha vannak is visszaesések, van olyan időszak, amikor nincsen munka, tudják, hogy egymásra számíthatnak, és egymást megerősítve tovább tudnak lépni. Már az iskolában is vannak olyan gyerekek, vannak olyan családok, akiknél látom, hogy ebbe kapaszkodva tágabb a szemléletük, nyíltabbá válnak velünk is, tehát az iskolával is, a pedagógusokkal is, meg a szemléletükben is nyitnak a világ felé. Tehát nem abban a nagyon szűk családi kis közösségben élik a mindennapjaikat, hanem ahogy a látásmódjuk, a lelkiségük tágul, úgy nyitnak ők is. Minél több dolgot megismernek, nyitottabbak, érdeklődőbbek, nyújtják a kezüket más felé.

Ez a szemléletváltozás már a kisgyerekeken is látszik?

Legfontosabb, hogy ezeknél a gyerekeknél az előítélet, a pillanatnyi előítélet eltűnik. Nagyon előítéletes a magyar társadalom oda-vissza, mert a romákban is van előítélet. Itt a spotnapon sem, de iskolában sem látom ennek jelét. Amikor a templomban egymás mellett ülünk és Jézus békéjét kívánjuk egymásnak, akkor már nem válogat a gyerek, hanem bizalommal fordul a másik felé. Ez nagyon fontos, mert úgy gondolom, itt kezdődik a szemléletalakítás. Ezek a gyerekek felnőttként egymás mellett fognak élni, és közöttük már nem lesznek azok az óriási ellentétek, amelyek megmérgezik a lelküket, a mindennapjaikat.

Sisák Zita