Megoldatlan kérdések, kiszolgáltatottság, káosz. Maradnak is, menekülnek is az emberek. Két beszélgetés, két sors, de az út vége még nem látszik.

A szíriai háborút nem tekinthetjük elszigeteltnek, egy összetett és törékeny geopolitikai kontextus része. Nem csak az 1970-től hatalmon lévő Baasz párt diktatúrájáról van szó. A szíriai eseményekben az egész ún. „arab tavasz” egyik dominó kockáját kell látnunk. A palesztin-amerikai politológus Rami Khouri meghatározása szerint ez nem más, mint „az arab polgár születése”.

Tekinthetjük az egészet az USA 2006-os „új közel-keleti projektje” megvalósításának is, hogy újrarajzolják ezen a területen a földrajzi határokat. Ez a projekt a szíriai pátriárka szavaival „Egy bizonytalan és kaotikus területet eredményezne, az arab világ széttöredezne gyenge, vallási, etnikai kisállamokra. Így biztosítanák a külföldi hegemóniát az arab országok gazdaságában. A helyzetből adódó fegyverkezési verseny leszívná az olajtermelő országok anyagi bázisát.” Mindezen túl Szíria védtelenné és kiszolgáltatottá vált a mostani nemzetközi „hidegháborúban”, melyben egyrészt az amerikai és az orosz/kínai globális érdekek, valamint az iráni és szaúd-arábiai regionális projektek ütköznek. Nem meglepő például, hogy eddig az ENSZ minden keményebb szankciókkal járó javaslatát a béke kikényszerítése érdekében Oroszország és Kína megvétózta a Biztonsági Tanácsban. Közben ezrével halnak meg az ártatlan emberek, vagy elmenekülnek otthonukból, évezredes kultúra semmisül meg, országok mennek tönkre gazdaságilag. Mennyire igaza van S.-nek, egy szíriai fiatalnak, amikor azt kéri, hogy emberségesebb szemmel tekintsünk hazájára.

Aleppóban lakik egyik jó barátom, M. Pár hónappal ezelőtt, amikor nyaralni indult külföldre, még a megszokott életet élte, a polgárháború ellenére. Visszafelé menet már a káosszal találkozott: úttorlaszokat emeltek mindenütt, hol a kormányerők, hol a felkelők. Damaszkusztól hazáig négy óra helyett nyolc órán át tartott az útja. Egy ideig még bejárt dolgozni, ám egyre veszélyesebbé vált az a tizenöt perc gyalog. Egyszer az irodájuk melletti teret bombázták. Múlt héten „szerencséjére” kirúgták. A városban nincs munkalehetőség. A családok a megélhetéssel küszködnek. M. most egész nap otthon van, és éjjel-nappal hallja a lövéseket. Misére azonban még elmerészkedik, akkor is, ha ezzel az életét kockáztatja. „Rendkívüli a kép a városban” – mondta nemrég. „Nincsenek rendőrök, csak a hadsereg, a felkelők harcolnak. Tolvajok törtek be egyik barátunk házába és elloptak mindent. Hívták a rendőröket, de azok nem mozdultak, azt válaszolták: honnan tudjuk, hogy ti nem akartok rosszat nekünk?” A város fele már a felkelők kezén van. M. szerint a szegényebb negyedeket szállták meg, azért, mert ott könnyen rávehetők az emberek, hogy bekapcsolódjanak a forradalomba. „Külföldről támogatják őket, és mivel van pénz bőven, sokan a felkelés mellé állnak. Ez egy utcai háború. A városban mindenfelé robbantás hallatszik, a pusztítás óriási.” A keresztény családok közül sokan elhagyták a várost, de az egyházközségben még nagyon élénk az összetartás.

Miként válaszol a világ erre a vészhelyzetre? S. szerint, aki Magyarországra menekült, nem túl jól: „A nemzetközi közvélemény megoszlott: ki a kormányhatalom, ki a forradalom mellé áll. De a többség a háborút támogatja. Kevesen törődnek azzal, hogy mi a jó a szíriaiaknak, akik magukat viszont áldozatnak érzik. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a demokráciával jót akarnak nekünk. Ugyanezzel a szándékkal szállták meg Irakot is, ahol még mindig megoldatlan a helyzet. Miért jönnek és mondják meg nekünk, hogy mit kell, vagy mit nem kell tennünk? Miért nem kérdezik meg az ott élőktől? Miért küldenek több fegyvert?” „Ha csak a politikai szempontokat vesszük figyelembe – folytatja S. –, még rosszabb lesz. Emberi szempontokra is szükség van. Sokan örültek a pápa szavainak, amikor Libanonban járt és békét kért, nem fegyvereket.”
S. Homszban élt, ahol lakatlanná vált a keresztény többségű belváros. Több mint kétszázezer keresztény elmenekült, körülbelül ugyanannyian, ahányan Magyarországot hagyták el 1956-ban az oroszok bevonulása után. Sokan a forradalom fővárosának tartják Homszot. A várost a kormányhadsereg másfél éve ostrom alatt tartja, de nem bírják megtörni a felkelők ellenállását. Ez a háború nagyon sok áldozatot követel. A felkelőket egyre inkább szélsőséges iszlám csoportok irányítják, akik az arab területekről jönnek mindenfelől. A kezdeti békés tüntetésekhez már semmi köze a mostani helyzetnek. „Nagybátyámat és unokatestvéremet egyszerűen azért ölték meg, mert nem akartak a ‘forradalomban’ részt venni” – meséli S., aki sokáig húzódozott az interjútól. Látni, mekkora benne a szenvedés, félelem, feszültség. „Nem a rendőrök ölték meg őket – folytatta –, hanem a felkelők. És ugyanígy rengetegen haltak már meg ártatlanul. Mind a kormányhatalomtól, mind a felkelőktől van miért félni.”

Azt kívántam S-nek, hogy legyen kitartó a magyar nyelvtanulásban, mert sokan elvesztik a kezdeti lelkesedést, pár hónap után abbahagyják. Erre azt felelte: az egyetlen választása maradt, hogy jól megtanulja a magyar nyelvet és itt keressen állást magának. „Jó munkám volt Szíriában, most próbálom újrakezdeni az életemet, de nem tudom csak úgy egyszerűen elfelejteni a hazámban töltött éveket. Mégis tovább kell lépnem. Nehéz lesz.”

Sebők Cristian

Képek: focolare.org