A Genfestért folyó munkában a közigazgatási szervekkel tartottam a kapcsolatot, az engedélyek megszerzése miatt. Ezen kívül a Sportarénából a Lánchídra való vonulás rendőri biztosítása volt még rám bízva, amit Csabival együtt bonyolítottunk. Ez a tisztán papírmunka többek között méretarányos helyszínrajzokat, indoklásokat, okok felsorolását, ábrákat és ehhez hasonlókat jelentett, ami nagyon jó alkalom volt arra, hogy az ügyintézőkkel kapcsolatokat, „hidakat építsek”, így számomra a Genfest már hónapokkal korábban elkezdődött. De ennél még fontosabb volt számomra annak a hídnak az építése a kölcsönösség alapján, ami Csabival történt, aki negyven évvel fiatalabb nálam. Ez a tapasztalat belénk gravírozódott a hétköznapok, az egyre tornyosuló teendők közepette. Én azt tudtam adni, amit ő nem tudott, Csabi pedig azt adta, amit én nem tudtam és ennek eredménye lett egy gyümölcsöző kooperáció. A fiatal és az idősebb másképp látja a problémákat, megoldást az hoz, ha a két világ találkozik. Mind a ketten egy cél érdekében dolgoztunk. Meg akartunk valósítani különböző feladatokat, mindkettőnkben ott munkált a felelősség, hogy végigvigyünk valamit, ami ránk van bízva, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat. Amit csak tudtunk, egyeztettünk, kis dolgokat is, ezáltal épült a kapcsolat közöttünk, állandó oda-vissza labdázás volt élőszóban, telefonon, e-mailben. Nem elvi, hanem operatív, konkrét szinten tudtunk együttműködni, ahol döntéseket kellett hozni, felgyűrni az ingujjat és cselekedni. Amikor Csabi látta, hogy én fáradt vagyok, tehermentesített. Bizonyos helyzetekben nekem nem volt akkora bátorságom, mint neki. Olyan magabiztosan tárgyalt a rendőrtisztekkel, hogy az példaértékű volt számomra. Néha mindketten elfáradtunk, kimerültünk. Egyszer leültünk a BRFK palota támfalára, és ott beszélgettünk, kicserélve gondolatainkat. Volt az egészben valami könnyedség, nem ült meg a gond, egész végig megtartottuk a vidámságot. Szerintem az idősebbeknek szükségük van a fiatalokra. Az élet rendje, hogy ők viszik tovább azt a tapasztalatot, amit egymással megélünk. A fiatalok innovatívak, rugalmasak, kreatívak, fantáziadúsak, és van bennük bátorság. Tényleg megtapasztaltuk, hogy testvérek vagyunk, és ez hozza meg a gyümölcsöt.

Tóth Judit
felelős szerkesztő

Őszintén el kell mondani, hogy az elején kicsit féltem attól, hogy mi ketten hogyan fogunk együtt dolgozni, mert nagy a korkülönbség. Aztán rájöttem arra, hogy vagy Judit fiatal, vagy én vagyok egy kicsit régimódi, mert nagyon jól megtaláltuk a hangot egymással. Nekem hatalmas tapasztalat volt, hogy generációk között lehet így együtt dolgozni, és a rengeteg felmerülő nehézségre közösen megoldást találni. Olyan könnyű volt Judittal dolgozni, mint egy huszonéves munkatárssal. Ehhez az kell, hogy lépéseket tegyünk egymás felé a kölcsönös szeretetben. Én elfogadom őt, ő elfogad engem. Innentől kezdve gördülékenyen képes menni a közös munka. Ahogy Judit kilincselt a közintézményeknél, arra én képtelen lettem volna. Az is nagyon sokat segített, hogy megbíztunk egymásban, soha nem kérdőjeleztem meg azt, hogy Judit minden tőle telhetőt megtesz. Ez a bizalom a problémás helyzetekben is megnyilvánult. A vonulással kapcsolatban a rendőrség nem akart bizonyos megoldásokat engedélyezi, amit a Genfest rendezői szerettek volna. Én engedtem volna, amikor Judit megbökött, hogy meg kell csinálni, nem lehet egykönnyen felborítani az eredeti tervet. Jó hatással voltunk egymásra. Judit higgadtabb volt nálam, és akkor is tudott nevetni, amikor nekem az egekbe szökött a vérnyomásom. Azt hiszem, hogy a rendőrséggel való jó kapcsolatunk is kettőnk kapcsolatára vezethető vissza. A rendőrök megítélésében sok sztereotípia van, de én azt éreztem, hogy nagyon együttműködőek voltak, nélkülük ezt nem lehetett volna lebonyolítani. Sikerült velük egy emberi kapcsolatot létesíteni. Amikor megköszöntem a főrendőrnek mindenki munkáját, a segítséget, akkor azt válaszolta, hogy ha máskor is szervezünk ilyen felvonulást, akkor szívesen segítenek, mert sokkal jobb egy ilyen rendezvényt biztosítani, mint egy tüntetést. Szerintem a fiataloknak szükségük van az idősebbekre. Egy idősebb ember sok mindent megélt, rengeteg tapasztalat halmozódott fel benne. Ha képesek vagyunk befogadni ezt, akkor mi is többek lehetünk. Van támpont, ami mentén szervezhetjük az életünket. A fiatalok innovatívak, de sokszor túl hirtelenek és ebből fakadnak hibáik. Ma igen fontos, hogy a fiatalok lássanak iránymutatást.

Antalóczy Csaba
egyetemi hallgató
Testnevelési Egyetem