Ahol gyökereimet találom

Több mint harmincöt éve van kapcsolatom Szlovákiában azzal a Rajec városka melletti faluval, ahonnan kétszázötven éve családunk elszármazott. Sok minden történt, kapcsolatok születtek, aminek az volt az eredménye, hogy meghívtak egy híres tudós rokonom emlékünnepségére, aki ott született, és felkértek egy beszéd megtartására is. Az ünnepség előtti reggelen elmentem Rajecen misére. A plébános Mária Szeplőtelen Szívének győzelméről beszélt, arról, hogy ez mindenki számára feladat. Úgy éreztem, ez most nekem szól. A rokonom emléktáblájánál vagy ötvenen várakoztak, köztük ismerősök is. Örömmel fedeztem fel a plébánost, akinek visszamondtam és megköszöntem szavait. Az öt ünnepi beszéd közül az enyém volt a második, miután egy magyar és szlovák nemzeti színű szalagos csokrot elhelyeztem: „Soha sem gondoltam arra, hogy valamikor beszélhetek ez előtt az emléktábla előtt. Magyar vagyok, de ide járok erre a vidékre, ahol gyökereimet találom. Magyar vagyok, de tudok szlovákul érezni és gondolkozni. A szomszédos Mária-kegyhely díszpolgárának választott tizennégy évvel ezelőtt. Büszke vagyok szlovák őseimre, de büszke sziléziai, bajor, román, kun, sőt oszmán-török őseimre is, akikben kifejeződik annak a Közép-Európának az egysége, amely az Adriától a Balti-tengerig tart. Hiszek Európa egységében, de még inkább az evangéliumban, amelyben ez áll: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat; másképpen: szeresd felebarátod nemzetiségét, mint sajátodét.” A plébános elsőként jött oda kezét nyújtva.

-fidar-

Véletlenül

A nyári parádfürdői táborba véletlenül kerültem segítőként. Fiatalokat vittem fel terepszemlére Kecskemétről, és a megbeszélés során olyan egységet és nyitottságot tapasztaltam, hogy úgy éreztem, szeretnék én is részese lenni az eseményeknek, tehetnék valamit. Érkezéskor láttam a házigazdákon, hogy aggodalommal figyelik a birtokbavételt. Többször voltam szemtanúja, milyen higgadtan, figyelemmel és szeretettel tárgyaltak a betartandó szabályokkal és a terveinkkel kapcsolatban a felelősök. Emiatt egy végtelen béke és nyugodt részvételre való törekvés, a másikra való figyelni akarás ragadt rám a tábor végéig. Úgy érzem most is tiszta „ragacs” vagyok, legalábbis remélem. Az előkészületeket is végigkísérhettem és megértettem, hogy itt kezdődött el a tábor. A szabadidő, a játék és a sport szervezéséért voltam felelős többek között. Ez nem tartozik a napi rutinjaim közé. Matuzsálemből zöldfülűvé váltam. Ám a csapatom tapasztalt tagjai mit sem törődtek ezzel és teljesen természetes módon jobban megbíztak bennem, mint én saját magamban. Hömpölyögtek az ötletek, például az újak helyzetébe belebújva hihetetlen rugalmassággal alkalmazták a praktikus szempontokat. Észrevétlenül aktív ötletelővé váltam magam is. Fontos volt a véleményem, figyeltek rám, megbátorodtam – sőt, elkezdtem élvezni a szervezést, a szorongásom szertefoszlott. Mindig fontos volt a másik véleménye. Talán ennek köszönhetően a lelki találkozások a feladatokban gyorsabban és mélyebben jöttek létre. Amikor az ember úgy gondolta, véletlenül van ott, ahol éppen tartózkodik, rögtön akadt néhány feladat, amit kizárólag ez a „véletlen” tudott megoldani. Így történt számos ötlettel, a csomagcipeléssel, a vacsoravásárlással és egy szép találkozással is. Személyesen én kellettem mindegyik eseményhez. Az életünk felől nyugodt vagyok, ha az Úr egy tábor szervezését így elrendezi, akkor a világ dolgai nem okozhatnak problémát… A legszebb és nekem legjobban tetsző az volt, ahogy jelen voltunk. A már ismerősök örülve egymásnak képesek voltak az először megjelenőkkel is törődni és azt az érzést kelteni, hogy itt ők is otthon vannak. Ahogy jöttem-mentem a gyerekek között és szót váltottunk, vagy tevékenykedtünk együtt, az utazás és a szervezés fáradalmai ellenére is vidámság és szeretet áradt belőlük. Megértettem, hogy a kedves kamaszok látszólagos tökéletlenségük ellenére mennyire teljesek és mennyire lehet örülni a jelenlétüknek. Az az érzésem, hogy ilyen lehet az Isten öröme az ember iránt. Végtelenül hálás vagyok, hogy részt vehettem „véletlenül” a táborban. Úgy érzem sokkal többet kaptam, mint amit adni tudtam.

Gereben Anita – Kecskemét

Kivetettem a hálót

A Genfestre nagyon sok embert meg akartam szólítani és hívni. Mivel tanár vagyok, eszembe jutott egy olyan gyerekcsapatom, akikkel 17-18 éve együtt voltunk egy hasonló, jóval kisebb kaliberű, és a korosztályuknak megfelelő találkozón. Gondoltam, őket is megkeresem, és hívom részt venni vagy segíteni. Első körben nagy kaland volt felkutatni őket. Minden létező eszközt felhasználtam, hogy nyomukra akadjak. Akiket megtaláltam, felkerestem személyesen vagy telefonon beszéltem velük. Öröm volt minden találkozás. Az idő haladt, a Genfest már egészen közel volt. Így indultam el az egyik délután hosszas egyeztetés után, hogy Annával, az egyik lányommal – így nevezem őket – találkozzam. A munkahelyéhez közel, egy megadott időpontot beszéltünk meg. Közben jött egy telefon, hogy a találkozást követően rögtön menjek el a bölcsődébe és hozzam el húgom unokáját. Fel akartam hívni Annát, hogy hamarabb érek oda. De sajnos rossz számot vittem magammal. Annát így értesíteni nem tudtam, a munkahelyét is csak nagyjából sejtettem, hogy hol van és mi a cég neve. Mit tegyek? Felhívtam az egyik barátnőmet, hogy otthon, az interneten nézze meg a céget, keresse meg Anna nevét és telefonszámát. Amíg ő az internettel bajlódott, én rendíthetetlenül mentem a megadott hely felé. Milyen régen keresem ezt a lányt, nem létezik, hogy ne találjunk egymásra. A barátnőm nem találta Anna adatait. Leszálltam a villamosról és körbenéztem, merre induljak? Bementem egy cukrászdába és megkérdeztem, tudja-e valaki, hol van ez a cég. Nem is hallottak róla. A rendelkezésre álló időmben merre vegyem az irányt? Istenem, add, hogy megtaláljam ezt a lányt! Nem véletlen küldtél érte. Bementem egy kávéházba, de ott sem hallottak erről a cégről. Már alig volt időm: bementem egy másik kávéházba. Ott egy fiatal, tisztaszemű pincérfiút találtam. Mondom neki, mi járatban vagyok. Semmi perc alatt az okos telefonján megtalálta Anna cégét. Azonnal fel is hívtam, és mondtam, hogy hamarabb érkezem. Három perc múlva együtt voltunk Annával és egy jót beszélgettünk. A történetnek az a vége, hogy egy másik volt tanítványommal együtt segítettek: szállásgazdák lettek az egyik nagy kollégiumban. Remélem, hogy az újra felvett kapcsolatunk folytatódik, mindkettőnk örömére.

T. Klára – Budapest

Egy sikeres nap

Egyik nap elmaradt pár órám, így gondoltam, elmegyek sétálni egyet, de indulás után eszembe jutott, hogy alá kellett volna írni egy papírt a tanulmányi osztályon, de már nem értem volna vissza zárásig. Ekkor felhívtam az ügyintézőt, aki megkért, hogy ha lehet akkor kedden menjek be aláírni. Nem örültem igazán, mert semmi dolgom nem lett volna Pesten, csak ezért jöttem be a városba. Valahogy nem láttam az Isten akaratát ebben az egész helyzetben. Miután elintéztem a papírmunkát, kifele menet találkoztam egyházközségem egyik tagjával, akivel biztos, hogy nem találkoztam volna más esetben akár hetekig. Sikerült egy jót beszélgetni vele, és sok dolgot el tudott mondani, ami problémát jelentett számára. Utána azt éreztem, hogy sikerült belehelyezkedni az Isten akaratába.

U.G.