Miki paplanján édesanyja kicserélte a huzatot egy másikra, amelyiken hegyek és erdők zöldelltek. A kisfiú csukott szemmel feküdt, aznap nem érezte jól magát. Egyszerre fenyőillattal telt meg a levegő és messziről nyerítés hallatszott. Miki szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Egy tarka hegyi réten találta magát. A lila színű lóhere közt sárga tárnics és kíváncsi boglárka virult. "Tyűha! Hova kerültem?" – kérdezte elámulva. Felelet helyett egy lovacska súrolta könnyedén orrával a vállát, aztán intett neki a fejével, hogy pattanjon fel. Nem is kérette magát, fenn termett újdonsült cimborája hátán, és szőke sörényébe kapaszkodva, mely megcsiklandozta az orrát, kiadta a vezényszót: "Lépésben előre! De csak szelíden!" A lovacska egyre lejjebb ereszkedett a völgybe, és éppen a vörösfenyők közé ért, amikor két őz lépett ki az útra és megállt előttük. Félénknek látszottak, mégsem szaladtak el. Párától csillogó tekintetük beszédes volt, megértették egymást a lovacskával. Miki azonban kíváncsi lett, hova is mennek. "Az őzek azt mondják, hogy van egy kis baj odalent. Egy kutyust elhagyott a gazdája. Kicsi még, és ha senki sem törődik vele, könnyen lehet, hogy elgázolják vagy éhen hal." "Nézzétek, ott van!" – kiáltott fel Miki. Egy fekete orrú, vöröses szőrű kiskutya pislogott feléjük remegve. "Gyere ide hozzám! Én nem hagylak magadra, ha nyaralni megyek, akkor sem!" A kutyus vidám farkcsóválással szaladt oda, mancsával feltámaszkodott és köszönetképpen megnyalta Miki kezét. Már nem remegett. Ekkor azonban édesanyja lépett be a szobába, Miki pedig kinyitotta a szemét. "Lássuk csak… Forró a homlokod, lázas vagy! Nocsak, milyen szép az a kiskutya a párnádon! Furcsa, hogy eddig észre sem vettem. Itt a virágok közt meg van egy póni két őzzel. Mintha nem is ugyanaz az ágynemű lenne! Hmm… lehet, hogy én is lázas lettem.”

Annamaria Gatti
Fordította: Bartus Sándor