Párbeszéd az olvasóval – 2012. szeptember
Londoni aranyak
„Nem ismerek rád” – mondta a feleségem, amikor a Magyarország-Izland kézilabda meccset mindkét hosszabbításával egy szuszra végignéztem. Igaza van, máskor abszolút nem érdekelnek sem sporthírek, sem sportközvetítések. Most az általam korábban sose hallott nevű Risztov Éva úszónak szurkoltam, aki úgy rótta a kilométereit, hogy végig az első helyen haladt, egészen az aranyéremig. A hozzáértők épp azt mondják, hogy ezt senkinek nem ajánlják, inkább egy darabig ússzon valaki más oldalvizén, erejét spórolva, aztán verjen rá arra, akinek
eddig védelmét élvezte. Ő ellenben arról beszél, hogy csak arra a pályára figyelt, amin a célig haladnia kellett, meg hogy „a fejében egyben legyen az egész”, hogy kihozza mindazt, ami benne van, nem pedig a versenytársaira. Fiatal koromban a hosszútávfutó magányossága az individualizmus ikonja volt. Ez a hosszútávúszó azonban egyáltalán nem tűnik magányosnak. Az aranyéremmel együtt kapott csokrával rohan a mamájához, a mikrofonokba pedig egyfolytában sorolja, kiknek mond köszönetet a győzelméhez adott hozzájárulásáért. Beleértve a szurkolókat is, azt a – londoniak által „zajos magyaroknak” elnevezett – tábort, amely megjelent minden olyan eseményen, ahol magyarok érdekeltek voltak, akármilyen drága volt is a belépő. Amikor a győztes tiszteletére felkúszik a nemzeti lobogó és felhangzik a himnusz, szimbolikusan találkozik az aranyérmes a nemzetével, amelyet képvisel. Az a bizonyos, az a különös himnusz, amely szenvedésről szól, Istenről és a jövendőről. Amint hallgatja, arcán fájdalomból született öröm bölcsessége magyarázza a győzelmet, olykor rettenetesnek tűnő edzések, máskor meg nem értettség visszfénye. Ilyen jelenetek láttán a magamfajta antisportoló is együtt lélegzik a győztessel, nem a győzelem, hanem a közösség okán. Az olimpia nem csak a sportolókról szól.
– fidar –
Időt szánunk rá
Ismerős családok nemrég arról beszélgettek, hogyan bontakozik ki Isten terve életükben. Ez engem arra ösztönzött, hogy jobban figyeljek Isten igéjére, és ebben segítsem családtagjaimat is. Meglepetésemre nyitottan fogadták ötletemet, hogy esténként újra imádkozzunk együtt és olvassuk a napi evangéliumot, hogy mindnyájan „megtérjünk, és higgyünk az evangéliumban.” Imaszándékainkat közösen gyűjtjük össze, le is írjuk és a lista egyre bővül. Így látjuk, mennyi mindenért adhatunk hálát, és saját kéréseink mellett a körülöttünk élők gondjait is Istenre bízzuk. Azóta – sok tennivalónk és fáradtságunk ellenére – szinte mindig sikerült időt szánnunk erre az együttlétre. Távol élő gyerekeinkkel, ha hazajönnek, sokszor ez ad alkalmat beszélgetésre, és a közös ima után néha még hosszan együtt vagyunk, megosztva egymással örömeinket, gondjainkat, terveinket.
R.J.
A mi részünk
Kinéztünk az ablakon egy pillanatra, amikor az utcánkat egy eltörött nyomócsőből kiömlő víz árasztotta el. Közben segélykiáltásokat hallottunk, de egyszerre csak vége lett. A dráma ott kezdődött, hogy valaki éppen az alagsorban lévő edzőteremben tartózkodott és a víz akkora erővel ömlött be, hogy nem sikerült kimenekülnie. Hirtelen megpillantottuk az utcán a velünk szemben lakó fiút, aki lement egy pár fotót készíteni, de távolabb állt, nem hallhatta a segélykérést. Minden erőnkből kiabáltuk neki, hogy annak ellenére hívja a szomszéd utcában dolgozó tűzoltókat, hogy már nem hallatszanak a segélykiáltások. Hitt nekünk, szólt nekik, és hamarosan kimentették a fiút. Ha nem vagyunk határozottak és nincs ez az összmunka, akkor talán már túl késő lett volna…
S.D.G. – Budapest
Iránymutatás szeretettel
Izgalmas könyvet tartok a kezemben, nem véletlenül, az előző számban olvashattunk róla az Új Városban. Mi adja Tomka Ferenc Biztos út című könyvének a sikerét? Az író nagy múltú lelkipásztor, teológus, aki tudományos felmérésekkel dolgozik. Az olvasó nem csalódhat a Szerelemről, szexualitásról értelmesen alcím láttán. Diákszerelem, együttjárás, jegyesség, házasság, tisztaság – ezek csak kiragadott fejezetek. A válaszokban élete nagy döntései előtt kap a fiatal magyarázatot. Számadatokból, társadalomkutatási tényekből, saját példáiból bizonyítja a szerző, hogy érdemes a tisztaságot megőrizni a házasságra készülődve is. Mégsem öncélúan, mivel ezzel az egymásra hangolódás sokoldalú és kifinomult nyelvezetét sajátítják el a párok. Megtanulnak várni és kitartani, egymásért áldozatot is vállalni. Az ilyen példa sugárzik, egészen odáig, hogy mozgalmakat indít el. Szól a könyv szülőknek, nevelők széles körének, elsősorban a kérdés-felelet módszere miatt: az együtt végiggondolt válaszokat is az érintett korosztály adja meg. Ez a kölcsönösen mozgósító stílus vár kiegészítésére, összefoglalására, értelmezésére. Isten férfinak és nőnek teremtette az emberi fajt, nincs tehát kényes téma, és a csoportbeszélgetésekben feloldódik mindkét fél. A valóságos emberek keresésein, kudarcain, felismerésein át kiderül, hogy jó irányjelzővé még a múltban elrontott viselkedés, a keserű tapasztalat is válhat. Mégis, mi a titka az itt elénk tárt nem könnyű, de biztos útnak? Az első keresztényeket, mint mágnes tartotta össze a közösség. Az evangéliumra alapozott tapasztalatok kölcsönössége ma ugyanígy megadja a kapcsolatok biztonságát, és az egyén kiegyensúlyozottságát. És így bátran remélhetünk az élet csodájának új és új kivirágzásában.
Hortoványi Emőke – Nagymaros
Nem bántam meg
Ebben a hónapban több olyan régóta húzódó elhatározásomat sikerült elintéznem, amiket mindig csak halogattam: megmondani valakinek valamit, utánajárni valaminek… hiszen nem tudhatom, meddig van rá lehetőségem. Reggel jöttem haza a szentmiséről és elterveztem, hogy lesz egy nyugalmas délelőttöm, mert aznapra nem osztottam be a betegek meglátogatását. Amikor felhangosítottam a telefonomat, egy sms-t vettem észre. A feladó azt írta, hogy látogassam meg Marikát, mert hirtelen kórházba került. Felhívtam és kiderült, előző nap találkozón vett részt a fokolárban, rosszul lett, kiugrott a vérnyomása, azért vitték be. Szerencsére már jobban volt, mondta, már csak a zárójelentésére vár, és utazik haza. Kérte, hogy nézzek ki interneten egy vonatot. Kiderült, nincs senki vele, hiszen mindenki dolgozik. Hirtelen átfutott előttem a sok szép emlék Marikáról, hogy mennyire szeretem és tisztelem őt, és fájt, hogy ilyen nehéz helyzetben egyedül van, ki tudja, mikor segíthetek még neki? Amikor láttam, hogy kevés vonat megy Kisvárdára, ha lekési, délutánig sem tud hazamenni, felajánlottam, odarohanok érte és kiviszem az állomásra. Már útközben eszembe jutott, hogy nem is reggeliztem, de nem bántam. Összetalálkoztunk, sikeresen odaértünk a pályaudvarra, amikor kiderült, hogy még több mint fél órát kell várni, mert nem jól volt az interneten kiírva a menetrend. Marika erősködött, hogy nyugodtan menjek haza, már jól van, de úgy éreztem, maradnom kell. És akkor jött a százszoros: mesélni kezdett a Genfest előkészületeikről, hogy jártak több környező településen, többek között Ajakon is, ahol Új Ifjúság tábor is volt. Ennek kapcsán felidéztük azt a fiatal fiút, aki a tábornak lelkes, építő résztvevője volt és nem sokkal később hirtelen meghalt. Aztán azokról a hajléktalanokról is szólt Marika, akikkel sok éve vannak kapcsolatban és akikkel most közösen rendbe hoztak egy városszéli kis romos kápolnát. Amikor a püspök felszentelte, ők adtak a szállón szeretetlakomát a vendégeknek, persze Marikáék segítségével, és hogy milyen boldogok voltak, hogy adhattak… Mikor tudtam volna ezekről a kis csodákról, ha nem hallgatok a belső hangra? Csak hála volt bennem, nem bántam, hogy minden másképp alakult, szép volt!
Nagy Márta – Budapest