Budapest másodszor kerül a Fokoláre Mozgalom és a kapcsolódó média-nyilvánosság figyelmének középpontjába. A 2006-ban hazánkban megrendezett Isten önkénteseinek nemzetközi találkozója, a Volontarifest után most a fiatalok lepik el fővárosunkat, akik Kenyától Patagóniáig és Bangkoktól Kijevig számtalan tizen- és huszonéves képviseletében jönnek Magyarországra. Elementáris erővel akarják kifejezésre juttatni azt a meggyőződésüket, hogy lehetséges őszinte és igazi értékeken alapuló együttműködés a mai globalizált világban, és ez valós változásokat idézhet elő.
Mi magyarok máris rengeteget nyertünk ezzel a találkozóval. Az előkészületek a szokásosnál nagyobb odaadást, több időt, erőn felüli munkát kértek mindenkitől, de növekedtünk egységben, közös gondolkodásban, egymás hordozásában és elfogadásában. A Genfest szervezése folyamatosan nyitva tartotta szemünket és szívünket azzal kapcsolatban, hogy mit gondolnak, hogyan éreznek, milyen problémákkal küzdenek mások szerte a világban, és a többiek igényeire fogékony és segítőkész házigazdaként, egyre jobban megtanultuk magyarságunkat, értékeinket ajándékozni a külföldieknek. Megtapasztaltuk azt is, hogy van Európának és a világnak egészségesen gondolkodó, a többi néppel őszinte kapcsolatokat építeni akaró, korunk sorskérdéseit közös erőfeszítéssel megoldani akaró része.
Nekünk magyaroknak szükségünk van arra, hogy átéljük, hogy fontosak vagyunk másoknak, hogy ők is számíthatnak ránk. De mit is adhatnak a magyar fiatalok a világ fiataljainak? Azt a kisközösségi tradíciót például, amely a szocializmus évei alatt fejlődött ki az egyházhoz hű családi és ifjúsági csoportokban, a kibontakozó egyházi mozgalmak életében. Ezek az erős, egymás vállalásán, anyagi és lelki segítésén alapuló, az egyház tanítása mellett feltétlenül elkötelezett, kenu hátán erdőben misézős közösségek olyan elkötelezett keresztényeket adtak az egyháznak, akik ezt a közösségi hagyományt a mai megváltozott körülmények között is tovább viszik.
Az Egyesült Világ projektje viszont olyan távlatokban való gondolkodásra, nemzetközi látásmódra hív, amely nemcsak a kisközösségek, hanem a szélesebb értelemben vett emberi, nemzeti és nemzetközi közösségek szintjén kíván meg reménnyel teli gondolkodást, eltökélt cselekvést. Ez további odaadást, befektetett munkát, a feladatokra való készülést kér. Ebben a feladatban találhatunk mi magyarok igazán magunkra.
A Genfest tehát már zajlik, de igazán a Genfest után kezdődik. Amikor a vendégek elmentek, szusszanásnyi pihenés után folytatjuk a munkát, új alapokra helyezve, tovább építve vagy éppen felújítva kapcsolataink hídjait.