Az élet dialógusa nem hívők és hívők között a Fokoláre Mozgalomban. Interjú Franz Kronreif osztrák építésszel.

A párbeszéd nem intellektuális kedvtelés, nem is versenyfutás valami cél elérésére, és nem is kétoldalú tárgyalás. A párbeszéd közösségi tapasztalat.” – Ezzel nyitja beszélgetésünket Franz, aki évek óta a hívők és nem hívők párbeszédének előmozdításán fáradozik a mozgalomban.

Mit jelent az, hogy a párbeszéd valójában tapasztalat?

Párbeszédet folytatni olyan, mint amikor az ember a tiroli hegyekben kerékpározik: elindulunk, aztán megérkezünk valahova, és közben új, ismeretlen tájakkal és emberekkel találkozunk. A keresztények és nem hívők párbeszéde a mozgalomban pontosan ilyen természetű: együtt indulunk, együtt utazunk, és megérkezünk egy olyan helyre, amire az
elején nem is számítottunk.

Hogy kerül egy építész ilyen területre?

Évekkel ezelőtt, a véletlen folytán megismerkedtem Walter Baierrel az Osztrák Kommunista Párt volt elnökével. Szabad, egymást tiszteletben tartó és gyümölcsöző párbeszéd alakult ki közöttünk, és több közös projektben vettünk részt. 2011-ben a pápa meghívta Waltert, hogy vegyen részt az Assisi békezarándoklaton. Ő maga nemrég így foglalta össze együttműködésünket: „Nem értünk egyet több mindenben. Sok tekintetben olyanok maradtunk, mint találkozásunk előtt: Franz fokolarino, én kommunista vagyok. Azt mondhatom azonban, hogy a köztünk folyó párbeszéd gazdagabbá tette a világlátásomat.” Én is úgy gondolom, hogy egy valós, kölcsönös gazdagodásról van szó. A vele való kapcsolatban még inkább kereszténynek, még inkább fokolarinónak érzem magam.

Konkrétan hogyan zajlik ez a párbeszéd?

Kis csoportokban találkozunk világszerte és arra törekszünk, hogy az egység karizmájának alapvető pontjait életre váltsuk, lefordítsuk világi nyelvre, hogy hozzáférhetővé tegyük azok számára is, akik nem rendelkeznek vallásos hittel, természetesen anélkül, hogy felhígítanánk az evangéliumi lényeget. Kiváló kezdeményezés például Ravasi bíboros „pogányok udvara” projektje. Ott visszhangzik bennem azonban Walter kérdése: „Mikor engedtek be bennünket az udvarból a nappaliba?” Kellő alázattal mondhatom, hogy mozgalmunkban az ateisták a nappaliban vannak.

Hogy lehetséges ez, hiszen egy többségében katolikusokat tömörítő mozgalomról van szó?

Chiara Lubich egyszer azt mondta, hogy az ateisták az elhagyott Jézus kiáltását jelenítik meg a kereszten: „Istenem, miért hagytál el engem?” Egyik párizsi ateista barátunk így kommentálta ezt: „Jézus szereti az embert, nem megtéríteni akarja”. Ezt tartom a lényegnek hívők és nem hívők párbeszédében. Senki nem akarja meggyőzni a másikat, célunk nem a térítés. A másik tisztelete és elfogadása áll a dialógus középpontjában, és a közösen megkezdett út állomásait nem látjuk előre.

Nem rejt ez veszélyeket magában?

Chiara Lubich a Kiáltás c. könyvében a kereszten függő Jézust közel hozza az ateisták számára: „Az elhagyatottságában a kereszten függő Jézus az ő Jézusuk, mert értük vált ateizmussá…” Chiara sem élte át a belső Isten-kapcsolat élményét életének utolsó négy évében. Olyan volt ez számára, mint egy napfogyatkozás, Isten jelenlétének megfogyatkozása. Feljegyzéseiben ezt olvashatjuk: „Isten a messzeségbe távozott, a tenger látóhatárának vége felé. Végig követtük őt, de a tengeren túl, a horizonton túl, lebukik és elveszítjük szemünk elől.” Egy más helyen pedig így ír: „Azokban a napokban a búzamagra gondoltam, amelynek el kell halnia, és azt éreztem, hogy én is halott vagyok, az elhagyatottság poklában. És nem gondoltam arra, hogy ebből gyümölcsök születhetnek.”

Mit jelent mindez egy ateista számára?

A filozófus Massimo Cacciari jól megragadta ennek lényegét: „Mi a kapcsolat hívő és nem hívő között Chiara Lubich szerint? A nem hívő folyamatosan a hívőben él és a hívő folyamatosan a nem hívőben él. Ennél fogva, ha a nem hívő gondolkodik, akkor ő olyan nem hívő, aki a végső dolgok után kutat, amit végül is nevezhetünk Istennek is. A hívőt sem úgy kell elgondolnunk, mint aki egyszer s mindenkorra révbe ért, ahol megpihenhet a babérjain, mert birtokolja az igazságot. Ő is folytonos keresésben él, és minden reggel újra és újra meg kell hódítania saját hitét. A hívő és nem hívő életében a különbözőségük ellenére jelentkező közös vonás tehát ez a keresés, ez a kétely.” Jurij Piszmak, aki az elméleti fizika professzora Szentpéterváron, „tudományos ateistának” vallja magát. Azt mondja, hogy a közöttünk folyó párbeszéd közelebb viszi őt az olyan fogalmak megértéséhez, mint a végtelen. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit szólna ahhoz, ha egyszer csak bejelenteném, hogy már nem hiszek Istenben. Meglepetten így válaszolt: „Ezt igen sajnálnám. Elveszítenéd az önazonosságodat és ez veszteség lenne számomra, meg a kapcsolatunkra nézve is.”

A gondolatoknak és az életnek ez a párbeszéde megváltoztatja a résztvevőket…

Igen. Morano Orazi olasz építész ezt írja: „Nem vagyok hívő, de a Fokoláre Mozgalomban folytatott párbeszédben valamit megsejtek abból a misztikus tapasztalatból, amit a hívők átélnek. Sőt még ennél is többről van szó: valamiképpen részt veszek az ő hitéletükben. De fordítva is igaz, a hívők is mélyen megtapasztalhatják az én világi életfelfogásomat, az értékeimet, a társadalmi kérdésekhez való hozzáállásomat. Mindez egymás maximális tiszteletben tartásával történik, térítési szándék nélkül, inkább a különbözőség értékeit hangsúlyozva.”

Mi a gyümölcse ennek a párbeszédnek Franz Kronreif számára?

Az élet párbeszéde, amelyhez természetesen hozzátartozik az intellektuális rész is, vallási esemény, függetlenül attól, hogy a beszélgetés hitbeli vagy világi kérdésekről szól. Ennél fogva ez a párbeszéd szembesít engem hitem legalapvetőbb kérdéseivel. Ma már nem az vagyok, aki egykor voltam: száz százalékig világi vagyok (még azt is mondhatnánk, hogy majdnem ateista!), aki azonban naponta legalább másfél órát az Istennel való közvetlen találkozásnak szentel, hogy erre az alapra építse életét.

Giulio Meazzini
Fordította: Tóth Judit

Fotók: focolare.org