Többlet(t)
Harmincöt éve végeztem az építészmérnöki kart és évfolyam-találkozón vettem részt egy vidéki város elegáns szállodájában. Ötévente találkozunk, s ilyenkor együtt töltjük a péntek délutánt és a szombat délelőttöt. Aki teheti, mert van, aki csak péntekre jön.
Egy kis nosztalgia, jóízű beszélgetések, talán egy kicsit már túl a milyen kocsival érkezem, mire vittem felhangokon.
Néhány lelkes és kitartó szervező munkájának (is) köszönhetően az évfolyam háromnegyede, 93 ember eljött, pedig már gyarapszik az eltávozottak köre, s néhányan külföldön élnek (többségük el tudott jönni).
A vacsora után vetítés, s az egyik szervező ismerteti egyenként, ki miért nem tudott részt venni, ki nem jelzett vissza, kiről nem tudunk semmit. Mint egy névsorolvasás, s közös gondolkodás, hátha tud a nem jelentkezőkről valaki. Néhány levél is feltűnik, s az egyik különösen fájdalmas, mert évfolyamtársunk arról értesít bennünket, hogy munkája sincs, s anyagilag is padlót fogott, lakását is el kellett adja. Csend, a gondolatok akörül járhatnak, hogy ugyanaz a végzettségünk, hogy miként tudnánk munkát szerezni, amikor nekünk sincs vagy csak alig-alig. A „piacon” talán vetélytársak is vagyunk.
Aztán váratlanul egyikünk a mikrofonhoz lép, s egy ötletet mond: most valószínűleg nem tudunk radikális megoldást, de mi lenne, ha egy gyorssegélyt összeadnánk, egy ezrest fejenként. Kis kavarodás, bizonytalanság után megszületik az igen, induljon el a kalap. Asztalról asztalra jár, s aki akar vagy tud, az beletesz valamennyit. Aztán elakad valamelyik asztalon. Valaki felveszi, vállalja a kalapozást, nem nézve az arcokba, hogy ne érezzen senki erkölcsi kényszert. Aztán összeszámoljuk, s a találkozó végén a szervezőknél maradt pénzzel kiegészül, 102500 forint gyűlt össze.
Nekem jutott az a feladat, hogy elvigyem vidékre, ahova költözött az évfolyamtárs, feladva fővárosi elegáns ingatlanát, majd egész egzisztenciáját. A falun kívüli, erdőbeli ház félig kész otthonában, ahol a mindennapi küzdelem folyik az egészséges és tiszta ivóvízért, a biztonságos villanyellátásért, a sittel teli terasz mellett beszélgetünk.
Elmondhatatlan az öröme, amikor átadom a telt borítékot, az évfolyam ajándékát. „Pedig az évfolyam nem is keresztény közösség” – jegyzi meg a hitre nem is oly rég rátalált ember tapasztalatával és csodálkozásával (s talán nem mindenkinek tűnt fel ott helyben se, hogy aki a javaslatot tette, meg aki a kezdeti nehézségeken átlendítette a gyűjtést, aztán az, aki a kalapot vitte tovább, azok hívő emberek). Az évfolyam valóban sokféle gyökerű, világlátású, de látszik, hogy a jóra sokan nyitottak vallási hovatartozástól függetlenül.
Számomra is nagy az öröm, hogy a nosztalgiázásból, a múltba nézésből beleléptünk a jelenbe, s tettünk valamit közösen. Nem oldottuk meg a problémát, de talán erősítettük a reményt benne, aki a pénzt kapta, s magunkban is, hogy képesek vagyunk tenni valamit. Közösen többet, mint egyedül.
E. P.
Új Város – 2012 június
társadalom – kultúra
mindennapjaink
TÖBBLET(T)