Maria Voce témájának hetedik, egyben befejező része Isten igéjéről.

Evdokimov ortodox teológus, így ír: „Az élet igéje nem egy statikus tanítás, hanem Isten je­lenlétének élő helye. (…) Ezért az evangélium minden tanúságtevője elsősorban a jelenben él, korszerű, és a látható világot figyeli; ugyanakkor a jelen helyzetet a láthatatlan fényében értelmezi úgy, hogy isteni látásmód­dal közelít a történelemhez és a modern humanizmus minden jogos törekvéséhez.”

Az evangélium tanúságtevőiről van szó, akiket a püspöki szinódus hálával ismert el, és akik az egyházi mozgalmakhoz és közösségekhez tartoznak. Ezek az egyházi mozgalmak és közösségek – mondja a Verbum Domini – „nagy erőt képviselnek korunk egyházában az evangelizáció szempontjából, mert arra késztetnek, hogy kifejlesszük az evangélium hirdetésének új formáit.”

Úgy tűnik, hogy „az evangélium hirdetésének új for­máiban” mi is teljes mértékben benne találhatjuk magunkat.

Bátorítást ad, ha visszaemlékszünk arra, hogy XVI. Benedek felismerte Chiara Lubich-ban, hogy ő „egy világméretű lelki család alapítója, mely az evangelizáció sokféle területét öleli fel.”

Arról van tehát szó, hogy új életet kell adnunk ennek a sokféle területnek, amelyet Chiara meg­nyitott, emlékezve mindenekelőtt arra, hogy akkor evangelizálunk folyamatosan, ha éljük ideálunkat, akár a mozgalmon belül dolgozunk, akár közvetlen kapcsolatban vagyunk a világgal.

Chiara Lubich mindig is ezt tanította, és lé­pésről lépésre vezetett minket ebben napjaink minden pillanatában. Ahogy mondta: az evangéli­um megélése és hirdetése azt jelenti számunkra, hogy „kihasználunk minden alkalmat, hogy kapcso­latokat építsünk, barátságokat kössünk és törődjünk a lelkekkel”, addig menően, hogy megszülessen a kölcsönös szeretet, és lehetővé tegyük Jézus jelenlétét közöttünk egészen az egység megva­lósulásáig.

De ha megpróbáljuk felismerni a karizma kü­lönböző kifejeződéseiben „az evangélium hirde­tésének új formáit”, azt hiszem, alá kell húznunk azt a módszert, ami kezdettől fogva igazi újdon­ságnak bizonyult, és ezért egymással ellentétes reakciókat váltott ki: az ige éléséből származó tapasztalatok megosztását, ami szintén egyértel­műen az evangéliumban gyökerezik.

Chiara felhívta a figyelmünket, hogy a Magnifikátban Mária egy rendkívüli személyes ta­pasztalatát meséli el. És nem ez az egyedüli pél­da. Gondoljunk csak arra a tanúságtételre, amit a vakon született tesz a farizeusok előtt, akit Jézus meggyógyított, ahogy János evangéliumá­nak 9. fejezetében olvashatjuk; vagy a szamariai asszonyra, aki az evangélium szerint „otthagy­ta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (…) Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül az asszony sza­vára” (Jn 4,28-29, 39). És hogy ne emlékeznénk Pál apostolra, aki elmondja számtalan tapaszta­latát, még azt is, hogy elragadtatott a harmadik égig?

A relativizmus korában, amikor egyre homá­lyosabbnak és jelentéktelenebbnek tűnik min­den próbálkozás, amely az igazságot akarja meg­magyarázni, elméleti vagy logikai módszerekkel bizonyítani, úgy tűnik, hogy a Szentlélek feltárta előttünk a hírüladás egyedüli vitathatatlan mód­szerét: a megélt tapasztalatot. A megélt tapaszta­latot vagy megértik, vagy nem, kelthet szimpátiát vagy ellenkezést, lehet vonzó, vagy visszataszító, de nem vonható kétségbe.

Azt hiszem, az új evangelizációban a mi sajátos részünk az, hogy meggyőzően és határozottan újra megéljük ezt a kommuniót, amely szeretet-egységbe kapcsol össze minket.

A kommunió, miközben arra szolgál, hogy haté­konyan hirdessük, vagy újból hírül adjuk másoknak az evangéliumot, segít abban, hogy előrehaladjunk a közösségi életszentség útján. Gondoljunk csak arra, hogy Chiara az igével kapcsolatos tapasztala­tok megosztását jelölte meg, mint az egyik sajátos eszközt ahhoz, hogy „megmaradjunk és növeked­jünk az Istennel való egységben”, ahogy az általános statútumok 50. cikkelye mondja.

Tehát azután, hogy egy éven át az életszent­ségre törekedtünk, és ez abban öltött testet, hogy pillanatról pillanatra éltük Isten akara­tát, a Szentlélek most egy másik utat nyit meg, amelyen ugyanaz az életszentségre törekvés az evangélium megéléséből és a tapasztalatok meg­osztásából táplálkozik. Ez tette lehetővé, hogy a legteljesebben gyümölcsöztessük Chiara ránk hagyott örökségét. Olvassuk el újra:

„Észreveszem, hogy lelkembe mindig visszatér egy gondolat: Követőidnek csak az evangéliumot hagyd örökségül! Ha így teszel, az egység ideálja megma­rad. Ami megmarad és mindig meg fog maradni, amit nem emészt el az idő, az az evangélium: ’Ég és föld elmúlik, de az én igéim nem múlnak el’. (Mk 13,31) Ha így cselekszik Mária Műve, akkor való­ban másik Mária lesz a földön: evangélium, semmi más, csak evangélium, és mivel evangélium, nem hal meg soha.”

Nem hal meg soha, hanem folytatja földi életét itt a Földön, továbbra is ragyogóan visszatükrö­zi a világ számára azt az igét, amit Chiara már felvitt a mennybe: az „ut omnes unum sint”-et, a „Legyenek mindnyájan egy”-et..

Maria Voce

Fordította: Fekete Mária

Fotók: CN

Új Város – 2012 június

az egység lelkisége

tiszta forrásból

A HÍRÜLADÁS VITATHATATLAN MÓDSZERE