Igazi kölcsönösség
A kölcsönösség felfedezésre vár. Már évekkel ezelőtt elgondolkodtam egy kedves ismerősöm tapasztalatán, aki családsegítőként roma asszonyoknak segített a háztartás tudományának elsajátításában. Látva némelyik család nélkülözését, férjével szétnézett saját házuk táján, hogy mit adhatnának oda, amire nincs feltétlenül szükségük. Használati tárgyak, némi krumpli és hasonlók vándoroltak át a cigány családokhoz. Volt, aki közülük megismerte az élet igéjét, és maga is elkezdte élni az adásnak ezt a kultúráját. Az egyik asszony, akit otthagyott a férje, odaajándékozta az üresen maradt fekhelyet annak, akinek nem volt. És az újonnan elsajátított konyhai fogások gyümölcseként vitt a frissen kisült pogácsából ismerősömnek, akitől a kunsztot tanulta. Ebben a gesztusban felcsillan valami mélyen emberi: a kölcsönösségre vagyunk teremtve, erre vágyunk, ebben érezzük magunkat boldognak.
A Fokoláre Mozgalom már évtizedek óta működtet egy kórházat Fontemben, a kameruni dzsungel sűrűjében. Hazalátogató barátomat, a kórház egyik sebészét kérdeztem, hogyan tudják anyagilag fenntartani az intézményt. Meglepett, amikor kiderült, hogy a betegek nem kapnak mindent ingyen, hanem hozzá kell járulniuk gyógyításuk költségeihez. Én azt képzeltem, hogy a tehetősebb földrészek adományaiból finanszíroznak mindent. Ezzel szemben Fontemben a gyógyító orvos feladataihoz tartozik, hogy leüljön a beteggel, megbeszélje vele egészségi állapotát, a szükséges gyógykezeléseket, és azt is, hogy mivel és hogyan tud hozzájárulni a gyógyítás költségeihez. A műtéteket így sem tudja egy afrikai kifizetni, de valamivel hozzá tud járulni annak költségeihez. Így hát van olyan beteg, aki pénzzel, de van olyan is, aki a kórház veteményes kertjében végzett munkával járul hozzá a gyógyító intézmény fenntartásához.
Az európai szolidaritás eszme az elmúlt évtizedekben túlságosan is az egyéni szabadságjogok logikája szerint alakult. Ami egykor a tevékeny felebaráti szeretet fogalomkörébe tartozott, az ma szerzett joggá vált, amit a törvény eszközeivel ki lehet kényszeríteni. Ez kétségtelen előrelépésnek tekinthető, mert a megsegítést nem bízza a jótevők néha változékony hangulatára. De a törvény ereje nem tudja megmozgatni a szíveket. A kirekesztettség elleni médiakampány nem tud jó ismerősi viszonyokat szülni. Erre az evangélium képes és talán olyan más ősi bölcsességi forrás, amely tudja, hogy mi az ember java.
Tréfásan azt szoktam mondani, hogy nem csupán családbarát munkahelyre, hanem munkahelybarát családra is szükség van. Nagyon is üdvös, ha olyan törvényi feltételeket teremtünk, amely védi az édesanyákat, segíti a családokat a gyermekvállalásban. Valahol azonban meg kell értenünk a munkaadókat is, akik a mai teljesítménycentrikus világban komoly gondokkal küszködnek a humán erőforrások terén. A minap egyik munkatársam kérte, hogy változtassunk munkarendjén, hogy a kisgyermekei körüli teendőit jobban el tudja látni. Férje is eljött erre a beszélgetésre, ahol én is megoszthattam velük munkaszervezési gondjaimat. Úgy tűnik, hogy együtt kieszeltük a megfelelő megoldást. Számomra ez a fajta kölcsönösség, legalábbis a kis és közepes vállalkozások esetén, egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. És miért ne tekinthetnénk ezeket a vállalatokat egyfajta laboratóriumnak, ahogy a kölcsönösség új mintáit kísérletezzük ki? Egyben azt is jobban megérthetnénk, hogy miért van szükség a szolidaritás mellett a testvériségre is, mint társadalmi-politikai kategóriára.
Tóth Pál
Új Város – 2012 június
Hozzászólhatok
IGAZI KÖLCSÖNÖSSÉG