Szeptember elején egyik reggel a munkahelyemre utaztam, s a metróban egy idősebb hölgy mellé ültem le. Szokásomhoz híven zenét hallgattam és igye­keztem összeszedni a gondola­taimat, hogy mivel is kell aznap foglalkoznom. Közben egymásra néztünk, mosolyogtunk. A mel­lettem ülő hölgy egy darabig kutatott valamit a táskájában, aztán, amikor a célállomáshoz ér­keztem és felálltam, odanyújtott nekem egy lapot, az életige volt. Hirtelen zavaromban csak annyit válaszoltam: „Nekem már meg­van.” Kiléptem a metróajtón, egy darabig integettem neki, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást, és máris tudtam, hogy a napomat az életige elolvasásával fogom kezdeni. .Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer..Aznap nem igazán értettem még, hogy nekem személyesen kinek kell megbocsátanom, vagy mit üzenhet nekem; annak az öröme viszont, hogy ilyen találkozásban volt ré­szem, egész napra mosolyt csalt az arcomra.

Pár nap múlva a cégnél, ahol dolgozom az egyik kolléga­nőm a körülöttünk lévő nem kevés ember füle hallatára egy számára kényes megbeszélés után kiabálni kezdett velem. A szavaknak a felére sem tudtam figyelni, annyira meglepődtem. A vita addig fajult, hogy kije­lentette: „Menj vissza Romá­niába, nem is vagy magyar!” Ami ráadásul nem egyezik a cég elveivel, amely a világból mindenhonnan alkalmaz em­bereket. Abban a pillanatban nagy fájdalmat éreztem, hisz eddig még soha nem ért ilyen sértés. Befejeztem a levelet, amit épp a vita előtt a lelkiség­hez tartozó társaimnak írtam, és arra próbáltam koncent­rálni, hogy mindezek ellenére hogyan tudjam úgy intézni a dolgokat, hogy mindketten a lehető legkevesebb sérüléssel jöjjünk ki belőle. Körülöttünk kisebb botrány tört ki a terem­ben a történtek hallatára, és mindenki arcán gyűlöletet és elmarasztalást láttam a lány iránt. Nem sokkal a történtek után a legnagyobb meglepeté­semre a kolléganőm lehívott az udvarra, hogy beszéljük meg a történteket. Még mindig re­megtek a lábaim. Zokogva kért bocsánatot, és láttam az arcán, hogy rádöbbent a szavai súlyá­ra. Azt is tudta, hogy ezért fele­lősséget is kell vállalnia.

Azt hiszem, még soha nem sikerült ilyen hamar kimonda­nom bárki felé is, hogy teljesen megbocsátok. Az volt előttem, ha Isten annyiszor irgalmas hozzám, én miért ne lennék az? Szabad lettem és bár szükség volt még pár napra a dolgok helyrehozatalához a közte és a többi munkatárs közötti kap­csolatban, a megbocsátás örö­me maradt bennem.

P. O.

Új Város – 2010 november-december

az élet igéje – az ige élete

SOHA ILYEN HAMAR…