Egy család vagyunk
Egy ifjúsági találkozón választ kap kérdéseire, majd elindul egy új lelki úton. Antal Péter joghallgató osztja meg velünk Loppianóban szerzett tapasztalatait.
Református vagyok, édesapám református lelkész. Kisgyermekkorom óta vallásos környezetben nevelkedtem. Tizenöt évesen éltem át az első mélyebb lelki válságot. Megingott a hitem, tele voltam kérdéssel, kételyekkel. Ekkor kaptam meghívást egy ifjúsági találkozóra, ami nagyon-nagy fényt hozott, az ott elhangzó tapasztalatokon keresztül választ kaptam a kérdéseimre. 
Később megtudtam a katolikus plébánostól, aki meghívott, hogy ezt a napot a Fokoláre Mozgalom tagjai szervezték. Kértem, hogy segítsen megismerkedni velük. Így jutottam el a budapesti fokolárba, ahol hosszan beszélgettünk, hogy kik is ők valójában, mi is ez az Ideál, amit élnek. Kértem, hogy szóljanak mindig, amikor lesznek találkozóik, és így vettem részt egy-két máriapolin, Stuttgartban az Együtt Európáért rendezvényen, majd a fiatalok római találkozóján. Ott éreztem, hogy Isten engem erre az életre hív. Miután itthon beszélgettem erről a többiekkel, kiderült, hogy Loppianóban van egy iskola azoknak a fiataloknak, akik mélyebben el szeretnék sajátítani ezt a lelkiséget. Az ott eltöltött idő életem legszebb kilenc hónapja volt. A legnagyobb nehézséget kezdetben az jelentette, hogy illúziókban éltem. Üzemben sosem dolgoztam, itt szereztem az első tapasztalataimat a munkáról. Bútorokat kellett csiszolni. Nekiálltam, egy darabig még élveztem is, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy hát igazából én nem ezért jöttem ide. Mégis, napról napra szembesülnöm kellett azzal, hogy el kell végezni ezt a munkát. A vége az lett, hogy perlekedni kezdtem Istennel: „Hívtál, jöttem. Otthon hagytam családot, barátokat, egyetemet! Hogy van ez?” Azt éreztem akkortájt, hogy senki nem jön felém, hogy megkérdezze: hogy vagyok, szeretem-e ezt a munkát, vagy inkább mást csinálnék? Elgondolkoztam, milyen illúziókkal jöttem Loppianóba: hogy itt majd engem szeretnek, én pedig majd érzem ezt. Hát nem így történt! Később rájöttem, hogy le kell szállnom az illúziókból. Mintha Isten azt kérné tőlem, hogy a lelkem tegyem szabaddá. Nem elég, hogy fizikailag ott vagyok, hanem hogy a lelkemet üresítsem ki, engedjem el az illúzióimat, és kezdjem azt élni, amit Loppiano kér. Amikor ezt megtettem, két dolog történt. Először is leomlott egy fal, amitől nem láttam, hogy a többiek szeretnek. Másodszor, olyan belső szabadságot sikerült megtapasztalnom, amiről nem tudtam korábban, hogy létezik. Olyan volt, mintha a víz alól bukkantam volna fel levegőért. Szabaddá váltam arra, hogy én szeressem a többieket elsőként.
Egy családnak éreztem magunkat. Egyik reggel semmi kedvem nem volt dolgozni. A reggeli imánál mondták, hogy ajánljuk fel valamiért ezt a napot. Én Istennek ajánlottam fel. Ahogy megérkeztünk a munkahelyre, elkezdtem a munkámat, ami ugyanaz volt, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy minden egyes szerszámfogásnál megkötöttem Istennel a szövetséget: „Érted teszem!” Így mindent minél tökéletesebbre akartam kihozni. A munka vége előtt félórával még hozott a főnököm egy raklapot, hogy csiszoljak belőle, amíg kifutja az időmből. Mivel Istennek ajánlottam ezt a napot, ezért még húsz perccel tovább dolgoztam, hogy befejezzem az egészet. Utána nagyon kellett sietnem a misére, ahol mindig fájt, hogy a többiek mehetnek áldozni, én meg a helyemen maradok. Ám akkor ott, abban a pillanatban, amikor a többiek áldozni mentek, én olyasvalamit éreztem, amit még soha. Azt éreztem, hogy leszállt a Szentlélek, hogy ott van közöttünk Jézus, hogy egy család vagyunk, és én ennek a családnak a tagja vagyok.
Antal Péter
Elhangzott a nyíregyházi máriapolin.
Új Város – 2010 május-június
Közelkép – fiatalok
EGY CSALÁD VAGYUNK