Párbeszéd az olvasóval – 2012. február

EZ IS AZ ÉN FELADATOM LENNE?

A nyolcvanas évek elején költöztünk egy lakótelepi házba, ahol most is lakunk. Többünkben volt szándék arra, hogy ezt a sivár környezetet élhetőbbé tegyük. Például összefogtunk, és a gyerekeknek mikulás-ünnepélyt rendeztünk a lépcsőházakban. Férjemmel együtt ekkor kerültünk kapcsolatba egy tőlünk jóval idősebb, egyedülálló férfival, aki szimpatikussá vált számunkra azzal, hogy bár neki gyereke nem volt, mégis részt vállalt az ünnepség megvalósításában. Később kiderült, hogy nem egy a világnézetünk. Ő marxista-ateista, mi pedig nem rejtettük véka alá a keresztény mivoltunkat. Intelligenciájára vallott az, hogy soha nem sértett meg minket a vallásosságunk miatt. Akik akkoriban éltünk, tudjuk, hogy az ilyen beállítottságú emberek részéről gyakran gúny tárgyává vált a vallás, és a vallásosság…

Néhány évvel később súlyos gerincbetegség miatt deréktól lebénult. Rokkantnyugdíjba került. Vasakarattal úgy berendezte az életét, hogy tulajdonképpen a mostani időkig tudott magáról gondoskodni. A kapcsolatunk nem szakadt meg. Gyakran látogattuk, volt, hogy ő is átjött hozzánk a rokkant-kocsija segítségével. Az élet pozitív, szép dolgait együtt értékeltük.

Az utóbbi néhány hónapban rohamos leépülést tapasztalunk fizikai állapotában. A testvére elhárította magától a róla való gondoskodást. A rehabilitáció szociális otthoni elhelyezést javasolt számára, amire ő még lelkileg nem kész. Igyekeztünk segítségére lenni ebben a nagyon kiszolgáltatott helyzetében. A hétköznapokon megy hozzá szociális munkás, segít a mosakodásban. Szombat-vasárnap azonban engem kért meg erre. A leépülés olyan kellemetlen dolgokkal is jár, ami inkább egy ápolónő feladta, mégis nagyon restelkedve ugyan, de arra kért, hogy segítsek. Kértem hozzá az erőt fentről.

Hazatérve mindenfélét gondoltam, hogy ezt azért mégse fogom csinálni. Nem vagyok ápolónő. Szépen megmondom, hogy sürgősen intézkedjenek az intézeti elhelyezéséről.

Még azon a napon történt, hogy az életige magyarázatot olvasva a következő szavak ragadtak magukkal: „Vegyük észre minden testvérben Krisztust, és szolgáljuk őt!” Ez ad alapot nekem ahhoz, hogy ami lehetőségeimből adódik, a jövőben is megtegyem ezért az idős, megrokkant emberért. A többit bízzam a mindenható Istenre.

S. Á.

Budapest

GENERÁCIÓK KÖZÖTT

Mindig nagyon boldogan veszem kézbe ezt a folyóiratot. Korom ellenére élvezem, és tanulom, hogy ilyen modern gondolkodással milyen gyönyörűen lehet élni az életet. Sok olyan dolgot találok benne, ami saját Isten-kapcsolatomban is továbbsegít.

És felhívom a fiataljaim figyelmét néhány cikkre, így megosztjuk a szellemi, lelki kincseket a küzdő családtagokkal.

özv. Varjasi Ottóné

Szeged