Külföldi barátaim riadt arccal kérnek magyarázatot tőlem, hogy „mi van a magyar kormánnyal?”, de hazai ismerőseim is egyre gyakrabban adnak hangot kételyeiknek és elégedetlenségüknek. A kormány munkáját egyre több bírálat éri nemcsak az ellenzék részéről, hanem saját politikai táborának berkeiből is. A külföldi sajtó többsége hisztérikus hangnemben ír hazánkról, többnyire megalapozatlan vádakat hangoztatva.

Mindez persze egyáltalán nem meglepő, ha következetesen végiggondoljuk azt a ma már széles körben elfogadott tézist, hogy Európa komoly válságban van. Elsősorban gazdasági krízisről, pénzügyi válságról beszélnek, de lehetetlen nem észrevenni, hogy az egész globális kapitalista gazdaságot sújtó recessziónak mélyebb, társadalmi és kulturális gyökerei vannak.

Érteni vélem, hogy semmilyen tekintetben nem vagyunk könnyű helyzetben, és hogy határozott és bátor cselekvésre van szükség, amely új utakat keres, a kialkudott játékszabályoktól néha eltérőt, és ez kockázatokkal jár. Érteni vélem azok aggodalmát is, akik szerint a kormány nem mindig helyesen jár el. Az alkotmányt politikai eszközként kezeli például, holott az alaptörvény eredeti rendeltetése az volna, hogy felette álljon a politikai feleknek. Vagy vegyük az egykulcsos adórendszerrel kapcsolatos fenntartásokat. Akik ezt bírálják, többnyire arra hivatkoznak, hogy a keresztény társadalmi gondolkodás fő árama a progresszív adózás mellett tette le a voksot, mint ami leginkább megfelel a társadalmi igazságosságnak.

Engem azonban igazából az foglalkoztat, hogy tőlem, magyar polgártól mit kér ez a helyzet. A Time magazin tavaly a Tiltakozót választotta az év emberének. Nem egy konkrét személyt, hanem azt a számos nőt és férfit, aki „nem tűrt csendben tovább” és megmozdulásával felforgatta az arab világot. A tiltakozó a forradalmi változások sürgetője, az új szálláscsinálója, a demokrácia bajnoka. Lázadó, aki a fennálló hatalom megdöntésére törekszik, hogy az újat, a jobbat, az igazságosabbat, a boldogabbat hozza. A nagy társadalmi változások eredőjénél mindig megtaláljuk a tiltakozókat.

Én ma Magyarországon mégis a Támogatót, a Fenntartót, az Építkezőt választanám az év emberének. Azt a számos nőt és férfit, aki megérti, hogy minden nehézség ellenére most csak építkezni szabad. A demokrácia hétköznapjai nem a tiltakozót, hanem az építkezőt kérik. Az építkező alkotni akar, A-ról B-re jutni, a közjót előmozdítani. Az építkező nem meghunyászkodó, nem belenyugvó, nem söpri a szőnyeg alá a problémát. Az építkező összefogni és együttműködni akar, mert tudja, hogy egyedül semmire sem megy. Az építkező nem fordít hátat az első nehézségek láttán, és igen messze el tud menni az értelmes és előremutató kompromisszumok terén is. Megtapasztalta, hogy milyen fáradságos munka egy vágányt lefektetni, és háromszor is meggondolja, hogy félbehagyva a régit, új és új vágányok fektetésébe kezdjen.

Ezt az új művészetet kell tanulnunk: közös problémáinkat egymással együttműködve megoldani. Így építkezésünk egyben tiltakozásunk is lesz minden túlzott központosítással szemben, hiszen munkálkodásunkkal a részvételi demokrácia hálózatait erősítjük.

Tóth Pál

Új Város – 2012. február

Hozzászólhatok? – AZ ÉPÍTKEZŐ