Néha egyszerűnek tűnik egy kellemes pillanatban nagylelkűnek lenni. Azt követően a kitartás jönne, de hogyan?

Családokkal voltunk nyaralni, akikkel olyan szeretetkapcsolatban tudtunk lenni egész végig, hogy éreztük, valami lényeges változott meg életünkben. Isten jelent meg újra közöttünk, és mi nem akartunk mást, mint hogy eszközök lehessünk a kezében.

Életünkben külsőleg annyi változott, hogy még többet vállaltunk: feleségem például egy egyesületet alapított azzal a céllal, hogy az egyik afrikai országban felépülhessen egy iskola. Nagyobbik gyermekünk iskolájában pedig mindent megtett azért, hogy a szülőket és segítségükkel más személyeket is érzékennyé tegyen csontvelő adományozására, mert az egyik gyermek négyéves testvére leukémiában szenvedett. Én inkább a fiatalok lelki képzésében köteleztem el magam plébániánkon, ami sok örömet jelentett számomra.

Közben persze rendszeresen találkoztunk családcsoportunkkal, elolvastuk az aktuális havi életigét és haladtunk előre az egység útján. Elhatároztuk például, hogy feleségem abbahagyja a fogamzásgátló tabletták szedését, mert nyitottak akarunk lenni Isten terveire családunkkal kapcsolatban. Megtapasztaltuk, hogy csak így tudjuk teljes mértékben egymásnak ajándékozni magunkat, és nyitottnak lenni egy esetleges új élet befogadására.

Gyönyörű hónapokat éltünk meg, de amikor felfedeztük, hogy feleségem várandós, mégsem volt könnyű belegondolni abba, hogy a két nagyobb gyermekünk után, most érkezik egy kistestvér. Aggódtunk azért is, mert már nem voltunk annyira fiatalok, de rögtön eszünkbe jutott az is, ha az első két gyermekünket akartuk és terveztük, akkor most látjuk, mennyire komolyan vette Isten elhatározásunkat és mi eszközök akarunk lenni a kezében.

Elmeséltük barátainknak, a családcsoportban a nagy hírt, hogy harmadik gyermekünk születésére készülünk és azt is, hogy mennyire megtapasztaltuk Isten személyes szeretetét. Nagyon megköszönték ezt az örömet és szinte példaképnek tekintettek, mert manapság a nagy család nem gyakori jelenség.

Ismét világos lett számunkra, hogy az élet szerzője Isten, akitől ezt az ajándékot kaptuk. És ebben a hitben senki sem tudott megingatni bennünket – egy darabig.

Részlet akkoriban írt naplómból: „Feleségemmel hetek óta nem tudjuk igazán szeretni egymást. Munkahelyén szinte folyamatos feszültségek között dolgozik, én pedig nem vagyok képes ezt megérteni és befogadni úgy, ahogy ezt ő várná. Mindketten bezárkózunk és megjegyzéseket teszünk egymásra. Alig beszélünk és ha mégis, akkor csak kölcsönösen sértegetjük egymást. Ha belegondolok, akkor a gyerekek jelentik az egyetlen fogodzó pontot, annyira sötétnek látom a jelent és a jövőt.”

Csodával határos módon egy hosszabb szünet után elmentünk abba a csoportba, akikkel korábban együtt nyaraltunk. Eldöntöttem, bármi is történjen, én nem fogok megszólalni, csak végigülöm a programot.

Megnéztük Chiara Lubich egyik videóját, ami igen nagy hatással volt rám, mert arról volt szó, hogy Jézust lássuk a másikban és arra kaptunk meghívást, hogy cselekedeteink előtt azt mondjuk: „Érted, Jézus.” Mindketten boldogan mentünk haza és végre sikerült beszélgetnünk, anélkül, hogy támadtunk vagy védekeztünk volna.

Az egyik dolog, amivel komolyan küzdöttem, hogy felkeljek éjszaka, amikor kétéves kisfiunk sír, mert azt éreztem, hogy amúgy is sokkal többet csinálok otthon, mint feleségem. Azon az éjszakán, amikor ismét felsírt, arra gondoltam, hogy a benne élő Jézusért felkelek, akinek szüksége van rám és azért a Jézusért is, aki feleségemben van jelen és most nem kell fáradnia. Sokkal könnyebb volt, mint korábban, sőt még azt is megtapasztaltam, hogy utána rögtön elaludtam, ami ismeretlen volt számomra, mert egy ilyen felkelés után mindig legalább két órát hánykolódtam az ágyamban.

Aztán a meglepetés: egyik nap feleségem annyira csúnyán szólt hozzám, hogy szinte már a nyelvemen volt a visszavágás, de akkor megint eszembe jutott, ha én is durván válaszolok vissza, akkor a benne élő Jézust sebzem meg.

Azt nem tudom, hogy mi mindennel kell majd még az elkövetkezendő napokban, hetekben szembenéznem, és egészen biztos, nem fogom tudni mindig megfelelő módon szeretni feleségemet, de ma mindenesetre hálát adtam, hogy a helyes vágányon maradtam és reménykedem abban, hogy nem nagyon fogok letérni. Egészen biztos, hogy azok, akikkel rendszeresen találkozunk nagy segítséget nyújtanak ebben, Az is fontos, hogy most már nem szégyenkezem, ha valami nem sikerül, és ugyanolyan szabadsággal mesélem el, mint a „sikereket”.

Nincs olyan emberi kapcsolat – és a házastársi kapcsolat itt kiemelt szerepet kap -, amit ne kellene napról-napra, óráról-órára építeni, újrakezdeni, mert egyértelmű lett számomra, hogy minden újrakezdés egyben egy újjászületés a halálból az életre.

Luca Baudino – Torino

Szerkesztette: Tóth Judit

Fotó: a Baudino család albumából (2)

Új Város – 2012. január

társadalom – kultúra

házasság – MINDEN NEHÉZSÉG ELLENÉRE