Családi élet

Több mint húsz éve házasok vagyunk, és szomorúan látjuk, hogy sokat veszítettünk kezdeti lendületünkből.

Mit kell tennünk, hogy az évek múlásával is megőrizzük frissességünket, és megtaláljuk az egyensúlyt a házasságunkban?

A. É.

Életünket hasonlíthatjuk a libikókázáshoz, a mérleghintán való játékhoz. Lassan-lassan, sok és nem könnyű küzdelem, újrakezdések után találtunk mi is erre a hasonlatra, ami segített újra felfedeznünk különbözőségünk értékét.

Két fiatal felül a mérleghintára, és játszani kezd. Úgy vélik, összeillenek, s egyre közelebb kerülnek egymáshoz, végül egybeforrnak. Így együtt nem lehet libikókázni, hiszen a tengely felett inkább csak bizonytalanul billegnek, az egyensúlyi helyzet nehezen áll elő, és még nehezebben tartható fenn.

Hamar rájönnek, hogy akkor játszhatnak újra örömmel, lendülettel, ha bizonyos távolságot tartanak egymástól, ami azt jelenti, hogy nem egymásra támaszkodnak, hanem mindketten megállnak a saját lábukon. Sőt, akkor optimális a játék, ha teljesen kihasználják a lehetőségeket, amikor a lehető legtávolabb ülnek egymástól.

Az is látható, hogy a játék élvezetesen csak összhangban folytatható, s azt is felfedezhetjük, hogy az elvarázsolt pillanatokat egyedül élhetjük át, éppen a társ „mélypontjaiban”, ami persze nem zárja ki azt, hogy egy házaspár egyszerre is átél csodálatos pillanatokat.

A hasonlat mégiscsak hasonlat marad, ám segíthet megértenünk egyet s mást. Például, hogy az első időszak varázsa után természetesnek mondható bizonyos eltávolodás. Talán így még jobban is megy a játék. A házaspár számára az a normális, ha megőrzik egyéniségüket, és az sem baj, ha kissé másként alakulnak, ha ugyanazt a helyzetet másként értékelik, egy-egy kérdésről eltérő a véleményük. Mindketten törvényszerűen mást látnak, hiszen alapvetően másfelé, a másik felé néznek, a körülötte, mögötte levő valóságot érzékelik. Sőt, igen gyakran előfordulhat, hogy az egyik fenn van, a másik meg éppen talajt fogott.

A játék csak akkor ad örömet, ha kölcsönösen figyelnek egymásra: távolságra, lendületre, ritmusra, s ha figyelembe veszik a játékszer adottságait is, mert túl távolra kerülve eltörhet alattuk a hinta. Ebből megtanulható, hogy változhat a helyzet, hogy nem baj, ha éppen a másik szárnyal; hogy szárnyalásunk rövid életű, s mélypont követheti. Világos lesz, hogy örömöm a másiknak „kerülhet valamibe”.

Az is nyilvánvaló, hogy kell valami, ami összekössön, a szentségi házasság, vagy mondhatjuk: Isten. Nekünk az életben az segített, hogy kerestük a másik javát, hogy a szeretetről úgy gondolkodtunk, mint ami elsősorban akarat és nem érzelem. Ha nem ment a játék, ha azt éreztük, hogy a másik nem szeret, akkor tettünk valamit érte és a rossz érzés elillant, szertefoszlott. Máskor az segített, hogy visszatértünk a kezdetekhez: arra emlékeztünk, hogy mi vonzott a másikban, s mit ígértünk egymásnak Isten előtt.

Körmendyné Érdi Mária és Körmendy Imre

Fotó: Sudár Balázs