Európában túlságosan hamar elfelejtettük Szókratészt, aki azt állapította meg: „tudom, hogy semmit sem tudok.” És meghallgatta a másikat. Szókratészről ismert, hogy a dialógus művészetének az atyja, mely kérdéseiből, csendjéből, meghallgatásából született. Pontosan ez a csend és meghallgatás hiányzik ma, Európában.

Többen hangsúlyozták már: a nyugati ember képtelen arra, hogy megtalálja a csend és az elmélkedés pillanatait. Nem valamiféle passzív csendről van szó, hanem igazi meghallgatásról, álláspontunk vagy előítéleteink feladásáról.

A csend néha azt jelenti, hogy nem beszélünk, de mindig meghallgatásról szól. A csend tehát alapvető ahhoz, hogy egy vagy több személlyel kapcsolatot hozzunk létre. A meghallgatás a tekintethez hasonlóan mély kapcsolatra hív, arra, hogy akarjunk a mélyre hatolni.

A csend és a meghallgatás ezen túl abban is segít, hogy a kapcsolatot tönkretevő elemet, az előítéletet felszámoljuk. Albert Einstein híres mondása szerint könnyebb részeire szedni az atomot, mint megszüntetni az előítéletet.

Az előítélet olyan, mint a mélyen lapuló sietség, amely megakadályozza a meghallgatást. A sietség következtében elhamarkodottan minősítjük a másikat, aki beszél, és már szinte tudni véljük, hova akar eljutni szavaival. Ebben az esetben ahelyett, hogy meghallgatnánk, bár nem szólalunk meg, mégis bebeszéljük magunknak, hogy a másik az ilyen meg ilyen. Így nem találkozunk, nem fogadjuk el, nem hatolunk bele.

Azért van szükség a csendre, hogy képesek legyünk előítéletek nélkül meghallgatni a másikat, ahogyan a teológus Guardini is megállapítja: „Csak a csendből tud megszületni az igazi meghallgatás.” Ekkor jön létre az a dialógus, amely nem annyira kultúrák és vallások közötti, hanem különböző hitű és különböző kultúrájú emberek közötti párbeszéd.

R. C.