Napjainkban az idősekről, az idős korról beszélni annyit jelent, mint az „idők jeleiről” szólni. Az átlagéletkor megnövekedése ugyanis korunk jelensége: hosszabb ideig élünk, és több az idős ember a társadalomban. A helyzet kezelésére nincsenek még kiforrott eljárások, és talán az idősek sem fedezték még fel eléggé szerepüket a társadalomban.

Magyarországon a szociális ellátási formák széles tárháza kínál lehetőséget arra, ha egy család hozzátartozóját idősek otthonában kívánja elhelyezni. Állami és egyházi intézmények, magánvállalkozások, nyugdíjas házak „versengenek” egymás közt. Elgondolkodtatóak azonban az idősek szájából gyakran elhangzó szavak egy-egy beköltözés után: „Jobb ez így”, „Nem akarok teher lenni”, „Nem hagyhatják ott a munkahelyüket”.

Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy abban az otthonban, ahol én dolgozom, az idősek biztonságban érzik magukat. Szeretetteljes ápolásban és gondozásban részesülnek, állapotukhoz mérten hasznosan és tartalmasan tölthetik a szabadidejüket. Néhány európai ellátó rendszert ismerve állíthatom, hogy a magyar szociális ellátás sok szempontból jól kiépített.

Nyilvánvaló azonban, hogy sokkal előnyösebb lenne, ha az idős emberek gondozását valamiképpen a családban lehetne megoldani, a családtagok számára is vállalható módon. A tehetősebb nyugateurópai országokban az utóbbi években a bébiszitter mellett megjelent a többnyire Kelet-Európából vagy a harmadik világból származó, a család által fizetett idősgondozó. A magyar családok legnagyobb többsége ezt anyagilag nem tudja magának megengedni.

Úgy gondolom, fontos lenne egy olyan megfizethető szolgáltatási hálózat kiépítése, amely lehetővé teszi az idős emberek családban maradását és szakszerű ellátását. Az országos politika, a helyi önkormányzatok és a civil szerveztek együttműködésére lenne szükség ahhoz, hogy egy ilyen működőképes modellben a család egésze maradéktalanul részesedjen abban az áldásban, ami az idős emberek jelenléte a családban .

Horváth Varga Zsuzsa