A házasságunk sokadik évében jártunk, és többféle nehézséggel is küszködtünk. Anyagi terheink jelentősen megnőttek, hiteleink megemelkedtek, a férjem nem kapott több megrendelést, egyedüli keresővé váltam a családban.

Kénytelen voltam több munkát vállalni, sokkal többet, mint addig – még szerencsére adódott is, és varázsütésre szerepet kellett cserélnünk.

Beindult a „stressz-lavina”, minden összezavarodott körülöttünk: a férjem otthon megfosztva a családfői és -fenntartói szerepkörétől, én meg későn jártam haza: néhány perc a gyermekeimmel, szalad a lakás, de törekedtem, hittel. Próbáltam imával, szeretettel, mégis úgy éreztem, több a teher, mint amit elbírok. Olyan mértékben megosztott figyelemre volt szükségem – munkahelyek, háztartás, gyerekeim, férjem, egészségem, stb. –, amire képtelennek éreztem magam. Nem volt idő semmire, a beszélgetéseink, amiből amúgy is kevés akadt, szinte teljesen elmaradtak. Képtelenek voltunk együttműködni. Csőd! Egyik este, amikor egy – már szokásossá vált – összezördülésünk végén magamba roskadva leültem, úgy éreztem, nem bírom tovább ezt a házasságot és a vele járó terheket. Eldöntöttem, elválok.

Nekem, sőt mindenkinek jó lesz így, jogom van a boldogsághoz – okoskodtam. Megszabadulok sok problémától… majd kisebb lakásban, kevesebben, szerényebben megélünk. Ezután próbáltam elképzelni lépésről lépésre, mi fog történni a közeljövőben. Rá kellett jönnöm, hogy nem egyedül én, saját személyemben fogok válni, hanem válik velem az anya, a feleség, a meny, a barát, stb. És persze válni kell a gyerekeimnek is. Ekkor értettem meg, hogy én egy vagyok, egy a családból, de egy a családommal. Ez a rólam szóló döntés a többiek életét is súlyosan befolyásolja. Világossá vált, hogy ezzel a döntéssel tönkre tehetem mások életét, családom életét.

Valóban ekkora a baj, vagy csak nagyon szeretnék szabadulni a terhektől, a kereszttől? Biztosan az összes lehetőséget kimerítettem, ami a jobb megoldás felé vezet?

Én szeretem a családom, szeretnék velük együtt élni továbbra is, még akkor is, ha most nagyon nehéz. Számot vetettem és mérlegeltem. Rájöttem, hogy nem válás, hanem váltás kell. Talán még menthető a helyzet. Valószínűleg van olyan, amikor nincs más megoldás, de ez még talán nem az.

Most is töröm a fejem, hogy mit is lehetne másképp csinálni, hogyan változtassunk – együtt. Ez nem egyszerű út, de van esélye a családnak is. Lépésről lépésre szeretettel kell haladnunk előre – úgy tűnik, menni fog. Megpróbálom elfogadni a jelenlegi helyzetet a szívemmel és az eszemmel is. Egyre többet beszélgetünk, átrendezzük a lakást, segítek az álláskeresésben, megpróbáljuk a közös munkát, a gyermekeinkre és egymásra is új szemmel próbálunk nézni, baráti családokkal többet találkozunk. Erősítjük, ami eddig jól működött, és megváltoztatjuk, ami nem. Menni fog.

G. A.