A légszennyezettség áll az első helyen a korai elhalálozásokért felelős környezeti ártalmak listáján

Kovács Bertalan

Be kell vallanom, az emberi eredetű környezetkárosí­tó hatások közül a levegőszennyezés az egyik szemé­lyes kedvencem – már ha szabad egyáltalán ezt a szót használnom egy ilyen kontextusban. Az ügy rendkívül húsba vágó: a levegőbe kibocsátott szennyezőanya­gok ugyanis nem csupán egy térben és időben távoli ponton érzékeltetik hatásukat, hanem lokálisan és azonnal.

A probléma persze egyúttal globális, ami a fejlett és fejlődő társadalmakat egyformán érinti (nem teljesen egyformán, de erről később), ráadásul a levegőben lévő anyagok országhatárokat nem ismerve egész földrajzi régiókat képesek beteríteni. A statisztikai adatok is jelzik a helyzet komolyságát: a levegőszen­nyezés évente több mint hárommillió korai elhalá­lozásért felelős globális szinten, megelőzve ezzel a rossz közegészségügyet és a tiszta ivóvíz hiányát világszerte.

Mi van a városi levegőben?

Minden olyan anyagot légszennyezőnek nevezhetünk, amelyek károsak a környezetre vagy az egészségre és kellően hosszú ideig tartózkodnak a légkörben, ám csak néhányat szoktak külön kiemelni és monitorozni. Ezek a szén-monoxid (CO), a kén-dioxid (SO2), a nit­rogén-oxidok (NOx), a talajközeli ózon (O3), az illékony szerves vegyületek (VOC, az angol volatile organic compound után) és a szálló por (PM, az angol particu­late matter után). A városi levegőminőség legnagyobb ellensége azonban a szálló por vagy aeroszol, ami a levegőben eloszlatott apró, szilárd vagy folyékony ré­szecskék rendszerét jelenti. A városi aeroszol magába foglalja a közlekedés során felvert port, a belső égésű motorok által kipufogtatott kormot, a fékbetétek, katalizátorok és gumialkatrészek kopásával létrejövő részecskéket, a szilárd tüzelőanyagokkal történő fűtés során keletkező füstöt, valamint egy sor illékony anya­got, amelyek gőze adott esetben apró folyadékcsep­peket képezhet, vagy a már említett szilárd részecskék felületére kondenzálhat.

Az Európai Unióval történő jogharmonizáció okán a kétezres évek eleje óta a szálló por durva (PM10) és finom (PM2.5) frakcióját különítjük el, amelyek a 10, illetve 2,5 mikrométernél kisebb átmérőjű részecskék csoportját jelentik. (Összehasonlításképp: egy emberi hajszál körülbelül 100 mikrométer vastag, ami alig több, mint a szabad szemmel is látható legkisebb részecske átmérője.) A mérettartomány választása nem véletlen: a durva részecskék belélegezhetőek, a finom por pedig a tüdőbe is behatol és lerakódhat a hörgőkre. A légszennyezés egészségkárosító hatá­sát nem lehet túlbecsülni. A tüdőbe bejutott szilárd részecskéknek gyulladást előidéző hatásuk van, nem is beszélve a felületükön bevitt kórokozókról, toxikus vagy épp rákkeltő anyagokról. Megnövelik az asztma és a krónikus légúti megbetegedések kialakulásának valószínűségét, keringési zavarokat, koszorúér-prob­lémákat okoznak, és kimutathatóan összefüggés­ben vannak a daganatos betegségekkel is. A kisebb részecskék, valamint a nitrogén-oxidok, a kén-dioxid és a légköri ózon irritálják a szemet és a nyálkahártyát. Elrettentésül szeretném felidézni az 1952-es „nagy londoni szmogot”, amelynek közvetlen eredménye­képpen négyezren haltak meg néhány nap alatt, de a halálozási arány több hónapig jóval a normális fölött maradt. Az angol köznyelv a sárgászöld színű, sűrű, maró füstködöt „borsólevesnek” (pea-soup) keresztelte el, ami sajnos a huszadik század végéig vissza-vissza­térő tájképe volt az európai nagyvárosoknak.

De mégis, mennyire rossz a helyzet?

Nos, mindenképp el kell ismernünk, hogy az elmúlt évtizedekben, ahogy a levegőszennyezés súlyossága szép lassan befészkelte magát a köztudatba, történt némi javulás. A lakossági széntüzelés beszüntetése a nagyváro­sokban, valamint az iparrégiók elköltöztetése a külváro­sokba szép lassan kiszorította Európából a londoni „bor­sólevest” – ez mára már a gyors és látványos gazdasági fejlődésen átment, főleg kínai és indiai városok szomorú jellegzetessége lett. 

Az új gépjárművek gyártására vonat­kozó európai kibocsátási normák eredményeképpen – a legfrissebb az Euro 6, ami 2014 szeptemberében lépett életbe – a durva szálló por (PM10), a szén-monoxid és a nitrogén-oxid koncentrációja is szép lassan kúszik lefelé, és a korai elhalálozások száma Európában 1990 és 2015 között nagyjából a felére csökkent. A probléma azonban közel sincs megoldva. Szó sincs arról, hogy amikor épp nincs itthon szmogriadó, teljesen tiszta lenne a levegő. Európában a rossz levegő miatt átlagosan nagyjából 8 hónappal rövidül meg a születéskor várható élettar­tam – idehaza még rosszabb a helyzet. Ami miatt nehéz pontosan kifejezni a levegőszennyezés mértékét és hatását, az az, hogy jelentős részben mindez puszta játék a számokkal. Kifejezetten kínos például, hogy az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) által megállapított egészségügyi határértékek az egyes légszennyezőkre (amelyek az egész EU-ban, így hazánkban is érvényesek), megengedőbbek, mint az Egészségügyi Világszerve­zet (WHO) által javasoltak. De hiába: még az enyhébb kritériumok szerint is az unió lakosainak egyharmadát éri levegőszennyezés (a szigorúbb határértékek figyelembe vételével ez arány akár 90% körül is lehet). Vegyünk egy konkrét példát. A PM10 egészségügyi határértéke a WHO ajánlása szerint köbméterenként 20 mikrogramm az éves átlagra; az EU-ban ez a szám 40 az éves, 50 a napi átlagra nézve. Az Országos Légszennyezettségi Mérőhálózat adatai szerint a budapesti automatizált mérőállomások mindegyike a WHO-határértéknél magasabb PM10-kon­centrációt mért a 2017 decemberétől 2018 novemberéig tartó időszakra átlagolva, a legszennyezettebb régióban pedig – a Széna téren – még az európai egészségügyi határértéket is meghaladták a mérési eredmények. (Az aktuális légszennyezettségi adatok egyébként nyilvá­nosan is elérhetők a www.levegominoseg.hu weboldalon: én magam is innen szereztem a friss információkat.) Sajnos azonban az egészségügyi határérték egy puszta elméleti mérőszám. Mind a tájékoztatási, mind a riasztási küszöbérték csak jóval az egészségügyi határérték fölött van megállapítva (a PM10 esetében ez a szint például az egészségügyi határérték 150, illetve 200%-a). Az önkormányzat még akkor is „csak” tájékoztatni köteles a lakosságot, ha a szennyezők koncentrációja tartósan meghaladja a tájékoztatási küszöbértéket, tényleges szmogriadót pedig csak akkor fújnak, ha a levegőszen­nyezés a riasztási küszöbértéket is tartósan túllépi. Kizárólag ilyenkor kell számítani a forgalom korlátozására a gépjárművek környezetvédelmi besorolása alapján.

Mi múlik személyesen rajtunk?

Nagyon is sok minden. A lakosság két fő légszennyező tevékenysége a fűtés és a közlekedés, és mindkettőn sokat tudnánk javítani a környezettudatos magatartás­sal. Itt az idő, hogy elismételjük az oly sokszor emle­getett örök igazságot: ne járjunk a városban autóval. Budapesti lakosként személyesen is meg tudom erősí­teni, hogy a közösségi közlekedés – persze hiányosságai ellenére, vagy inkább azokkal együtt – igazán nagy­szerűen működik, európai viszonylatban is. Aki pedig teheti, járjon biciklivel! A magam részéről nagy rajongója vagyok a budapesti közbringaprogramnak, a Bubinak is. De ha már mindenképpen autót használunk, kétszer is gondoljuk meg, hogy valóban érdemes-e dízelüzemű gépkocsit vásárolni. A belső égésű dízelmotor ugyanis körülbelül tízszer annyi kormot és kétszer annyi nitro­gén-oxidot bocsát ki, mint a benzinmotor. Sokat számít az is, hogy milyen terméket vásárolunk. A helyben gyártott termékeket ugyanis nem kell szállítani, így ilyen módon is csökkenthetünk a közlekedés által kibocsá­tott szennyezők mennyiségén. A másik vitás kérdés a biomassza-égetés, vagyis a fával fűtés. A biomassza hasznosítása határozottan környezetbarátabb a fosszilis tüzelőanyagoknál – az éghajlatváltozás szempontjából. A levegőminőség szempontjából – nos, ez már egy­általán nem biztos. Az égetés során ugyanis rengeteg aeroszol távozik a levegőbe, ezenkívül számolni kell az égéskor keletkező szén-monoxiddal és nitrogén-oxidok­kal, amelyek a talajközeli ózon képződését segítik elő.

Az égetés során alapvetően meghatározó faktor a fa nedvességtartalma is: a jó tűzifa nem tartalmaz 20%-nál több nedvességet. Érdemes figyelni a tűzifa helyes táro­lására, a begyújtásra, valamint természetesen a megfelelő tüzelőberendezés kiválasztására is. Végül pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a hulladék, kezelt fa, rétegelt lemez, bútorlap, színes, fényes papír, petpalack, autógumi vagy fáradt olaj kültéri vagy háztartási tüzelő­berendezésben történő égetése nem csak jogszabályilag tilos, hanem rettenetesen környezetszennyező is. Ezt vegyük komolyan: mindannyian azt a levegőt szívjuk be, ahova a kéményeink kifújják a füstöt. A nagy kérdés tehát: környezetvédelmi szempontból szabad-e fával fűteni? A válasz: természetesen igen, sőt kifejezetten érdemes. Viszont nagyon fontos odafigyelni rá, hogy milyen fát égetünk, mivel égetjük, és hogy hol. A szám­talan szempont között segíthet eligazodni a kormány által néhány éve indított „Fűts okosan!” kampány, amely az interneten is elérhető a www.futsokosan.hu honlapon. Végszóként mi mást is mondhatnék, mint hogy mindenkit még egyszer a környezettudatos magatartásra buzdítsak: még a legátgondoltabb szakpolitikai döntések (amelyek­ben sajnos nem bővelkedünk, amit az imént láttuk) sem helyettesíthetik az egyszerű állampolgár, azaz mindan­nyiunk személyes hozzájárulását közös otthonunk, a Föld védelméért folytatott küzdelemben.

Fotók: lodha-palava.com, www.nationalgeographic.com, adventuresportsjournal.com, d2v9y0dukr6mq2.cloudfront.net

újváros 2019/1. január–február