Üzenet a nyomorból
Üzenet a nyomorból
Filmforgatás a Fülöp-szigeteken. A szegénységgel való találkozás átalakító ereje.
Mi közünk van a szegényekhez és a nyomorultakhoz? Talán a társadalmi felelősségvállalás? Az esélyegyenlőség megteremtése az egész világon? Esetleg magával ragad minket valamilyen politikai szólam? Mindez közelében sincs annak a húsba vágó tapasztalatnak, amely a perifériák felé hajt minket: mi magunk is segítségre szorulunk. Itt, a mi kényelmes nyugati világunkban mindenünk megvan, de valami mégis hiányzik az életünkből. A Shoeshine.hu keresztény videoblog stábja anyagot gyűjteni utazott a manilai nyomornegyedekbe, de a sok órányi felvétel mellett annál valami sokkal többet hoztak haza: az ottani élet átütő erejű üzenetét.
Honnan jött az ötlet, hogy Manilában forgassatok?
Huszár Domi: Egy meghívásnak tettünk eleget. Két évvel ezelőtt találkoztunk Fábián Edit Mirjam nővérrel, az ottani misszió egyik tagjával, aki már ismerte a korábbi munkáinkat. Elkezdtünk beszélgetni vele, és megfogalmazódott az az ötlet, hogy csináljunk a missziójukról egy filmet. Először nem tűnt reálisnak, de ahogy telt az idő, a gondolat nem hagyott nyugodni minket, és éreztük, hogy talán több ez, mint egy kósza fellángolás. Úgy döntöttünk, hogy belevágunk, és megpróbálunk forrást találni az útra.
Bazsik Ádám: Nem azt döntöttük el, hogy utazunk, hanem hogy mi magunk megtesszük a saját részünket az utazás érdekében. Számomra nagyon fontos volt, hogy hagyjunk esélyt Istennek: ha összegyűlik az utazáshoz szükséges keret, akkor megyünk, de ha nem, akkor nem.
Farkas Feri: Az elején úgy tűnt, hogy a próbálkozásunk kudarcba fullad. Egy weboldalon keresztül elindítottunk egy közösségi finanszírozási kampányt, de nem sikerült megnyernünk az embereket, hogy ilyen módon támogassanak minket. Ezért újra kellett gondolnunk, milyen más megoldás van arra, hogy megvalósuljon ez a projekt.
Domi: Személyes és üzleti kapcsolatokon keresztül folytattuk a forráskeresést, és végül magánemberek, üzletemberek, alapítványok és cégek álltak mellénk. A sok kicsi adományból aztán lehetővé vált, hogy október elején ott álljunk a reptéren, indulásra készen.
Milyen körülmények fogadtak titeket Manilában?
Ádám: Erős kultúrsokkot jelentett szembesülni az ottani valósággal. A repülőtéren Mirjam nővér várt minket, és hazafelé az úton, ami nagyjából három órán át tartott a dugóban, bevezetett minket a helyi szociális és kulturális helyzetbe. A mi könnyű, európai lelkünknek már ez is épp elég ijesztő volt. Magyarországon sem kell messzire menni szegénységért, de az az elképesztő nyomor – mind a látható valóságban, mind a lelkekben – már az első órában jól fejbe vágott minket.
Feri: A nővérek ugyan csak négyen vannak, de a missziójuk annyira sokrétű és olyan sok helyen jelen vannak, hogy akár két hónapon keresztül is forgathattunk volna. Mi viszont mindent igyekeztünk besűríteni abba a három hétbe, amíg ott voltunk, és ez így nagyon tömény volt.
Domi: Már az első napokban elkezdtük járni a gettók legmélyét. A nővéreket, akik habitusban vannak, nem támadják meg, mi viszont testőröket kaptunk, csak úgy tudtunk bemenni a nyomornegyedekbe. Elkezdtük felvenni az interjúkat ezekkel a rettenetes sorsú fiatalokkal, akik gyermekkorukban prostitúcióra vagy emberölésre kényszerültek, megerőszakolták, bántalmazták őket… Ahogy hallgattuk a történeteket, mi is akarva-akaratlanul részeseivé váltunk. Az európai wellnesskereszténység gyomrát rendkívül megfekszi ez a fajta impulzus. Pár nap után eljutottunk oda, hogy azt éreztük, megteltünk ezzel a sok drámával, nyomorral, szenvedéssel: ez a környezet egyszerűen rákényszerített minket arra, hogy túllépjünk a saját határainkon.
Volt valamilyen világos elképzelésetek arról, hogy mit is kerestek?
Domi: Valami olyat, ami nem a tipikus, számunkra megszokott kérdéseket feszegeti a hitünkkel vagy a minden-napi életünkkel kapcsolatban. Olyasmit akartunk hazahozni, ami kizökkenti az európai embert a saját világából, a sztereotipikus gondolkodásából.
Ádám: Gyakran tapasztalom, hogy amikor bent ülök a szentmiséken, azon túl, hogy Jézussal próbálok találkozni az Eucharisztiában, szinte fáj minden. Néha elképesztően közhelyesnek és megöregedettnek érzem a vallásos légkört, amelyben élünk, és ez nem csak egy-egy prédikációra vagy misére vonatkozik. Úgy érzem, nem találom a helyem ezekben a „klasszikus katolikus” formákban. Bevallom, én eredetileg azért mentem ki, hogy egy filmet készítsek, de ez nagyon naiv hozzáállás volt. Ennél sokkal több történt: egy mély, erős benyomást kaptam, ami aztán abban is segített, hogy az itthoni életemet jobban tudjam folytatni.
Szóval azért valamennyire megváltoztatott titeket ez az út?
Feri: Én nem sokat változtam, talán inkább a gondolkozásmódom. Amikor úgy érzem, nem mennek jól a saját dolgaim, vagy krízisben vagyok, akkor visszagondolok azokra az emberi sorsokra, akikkel találkoztunk.
Domi: Amikor hazajöttem, engem egy hónapig komor szürkeség vett körül. Nem akartam kimozdulni otthonról, sok mindenben alábbhagyott a lelkesedésem, sokáig nem is aludtam túl jól. Aztán elkezdtem feldolgozni a felvett anyagot, és ahogy hallgattam a nővérek szavait – munka közben néha ugyanazt ötször, tízszer is meg kell hallgatni – úgy vált számomra világossá, hogy igenis volt értelme ennek az útnak, volt értelme átélni ezt a tapasztalatot. Nagyon sok mindent átértékeltem magamban.
Ádám: Mi voltunk ott kint azok a nagyívű, büszke keresztények, akiket Jézus meghívott a vízen járni, mi pedig az első lépés után elsüllyedtünk. Nem volt a végén feltámadás: ami megváltozott, hogy most már legalább tudatában vagyunk annak, hogy elsüllyedtünk. Volt egy levélváltásom az egyik nővérrel, amiben szóba került, hogy ők is látták rajtunk, ahogy egészen magunkba fordultunk, a szorongás szélén voltunk, és ez nekik is nehéz volt.
Feri: A missziós nővérek nagy szabadságot és örömet élnek meg a munkájukban, áthatja az életüket a feltámadás lelkülete. Olyan tapasztalat ez, ami az én életemben talán valamivel erőteljesebben van jelen, és ezért picit másképp éltem át az utat, mint Domi vagy Ádám. A nővérek később szóvá tették, hogy miért nem jelenik meg határozottabban az öröm és az önfeledtség a filmben. Én teljesen megértem az ő hiányukat, de mégis örülök, hogy végül olyan lett a filmünk, amilyen. Azokat a fiatalokat, akiknek a filmet készítettük, nem ezzel az üzenettel lehet megragadni. Nekik kérdésföltevésre van szükségük, valami olyasmire, ami megzavarja a kényelmüket.
Domi: A mai fiatal már nem az a fiatal, akinek pulpitusokról meg lehet mondani, hogyan kell élni az életet. A mai fiatalok rengeteg kérdéssel foglalkoznak, és éppen ezért érdemesebb kérdéseket feltenni, mint egzakt, ezeréves válaszokat mormolni. A filmünkben rengeteg a kérdés. Hogy állsz az életeddel? Mit keresel? Mitől vagy boldog?
Tehát a film tulajdonképpen rólatok is szól.
Ádám: Amióta csináljuk a videoblogot, úgy működünk, hogy valamit befogadunk, áteresztjük magunkon, és csinálunk belőle valami mást – a mi esetünkben egy filmet. Azt adjuk vissza, amit mi magunk megértettünk, amit mi magunk átéltünk. Igen, ebben a filmben biztosan benne van ez a mi „áteresztésünk”.
Domi: Nem akartunk egy klasszikus értelemben vett dokumentumfilmet készíteni. Valami olyasmit szerettünk volna alkotni, amihez értünk: objektíven, de mégis egy nagy adag érzelmi töltettel bedobni az emberek közé ezt a témát, hogy ők találják meg a válaszokat saját magukban. Három lehetséges befejezést gondoltunk ki a filmnek, és nem véletlen, hogy végül amellett döntöttünk, amelyik egy kérdéssel zár, nem pedig egy világos kijelentéssel.
Ádám: Nagy szeretettel várunk mindenkit a további vetítésekre. Szeretnénk, hogy ezek igazán közösségi események legyenek, beszélgetéssel, megosztással, és hogy akár tőlünk is lehessen a végén kérdezni. A honlapunkra folyamatosan igyekszünk feltölteni a következő budapesti és vidéki vetítések időpontját, és reméljük, hogy minél több emberrel találkozunk majd ezeken az alkalmakon!
A Faces of Love film aktuális vetítéseinek időpontjai folyamatosan frissülnek a facesoflove.shoeshine.hu weboldalon. A videoblog stábja örömmel fogad kérdéseket, visszajelzéseket, felajánlásokat a facesoflove@shoeshine.hu email címen.
Fotók: Shoeshine fotóalbum (4)
Szerző: Kovács Bertalan
Színfolt
Új város 2017. május-június